Mindig is imádtam a zenét. A legtöbb élethelyzetben teljesen természetes volt számomra, hogy folyton szóljon valami a háttérben, de képes voltam arra is, hogy olykor hetekig ugyanazt az albumot hallgassam újra és újra, amíg már minden hang ismerőssé válik. Először csak a hangulat, a flow vitt magával, később egyre kíváncsibbá váltam: mit jelenthetnek a szövegek, mi ihlette a dalokat, hol helyezkedik el egy-egy anyag az előadó életművében és milyen hatások formálták a létrejöttét. Egyre gyakrabban azon kaptam magam, hogy órákat töltök olvasással, interjúkkal, kritikákkal, háttértörténetekkel – aztán bármennyire is tetszettek, ezek az élmények sajnos idővel elkoptak és évek múlva már ismét alig emlékeztem rájuk. A kis felfedezéseim, a kutatások, felismerések kárba vesztek, pedig mindegyik adott valamit: tudást, meglepetést, inspirációt. Újabban azon kezdtem el kattogni, hogy mindezt talán dokumentálnom kellene.

A másik mozgatórugóm a sokszínűség öröme. Szinte hétről hétre jön szembe valami, ami nem úgy kerül elém, hogy keresem – hanem az anyag maga, ami valahogy rám talál. Sokszor olyan lemezekről van szó, amelyekről bár évtizedekig tudtam, hogy léteznek, mégis mindig elmentem mellettük. Aztán egyszer csak elérkezik a pillanat, amikor kíváncsi leszek vagy egy lemezboltban meglepő kedvezményt tesznek rájuk és onnan kezdve sok örökre a kedvenceim maradnak. Én az MTV-n és a 90-es évek elektronikus, majd rock zenéin nőttem fel, így idő és érés kellett például a Pink Floyd – The Dark Side of the Moon-jához, mely évtizedekig teljesen hidegen hagyott. A Queen hetvenes évekbeli albumait sokáig nem tudtam hova tenni, a Rolling Stonest önmagában csak a Satisfaction miatt messze elkerültem. Úgy, hogy mindeközben imádtam a Use Your Illusion I és II-t a Gunstól, a Doorsért mindig is megőrültem és óriási kedvenceim lettek a semmiből Norah Jones, Bob Dylan vagy a The Prodigy. Nem kérdés, hogy nekem ma már kell az elektronikus zene, a gitárok hangja, a jazz és a reggae is egyszerre. És miközben ezeket a sorokat írom, továbbra is teljesen ignorálom Bowie-t. Ki tudja még meddig...?

A megosztás iránti vágy a harmadik és egyben végső drive. Amikor nemrég egy húszas évei elején járó fiatalnak említettem, hogy a Depeche Mode az egyik legnagyobb kedvencem és láthatóan abszolút fogalma sem volt, kik ők (miközben nálam talán mindennek is a gyökere), egyszerűen úgy éreztem: "fogalma sincs miről marad le!". Valamit csinálnom kellett. Arra jutottam, hogy a fenti élményeket elkezdem kiírni magamból. Mert miközben a zene örök, a hozzá kapcsolódó érzések és érzékenységünk nagyon is változik, a figyelmünk pedig rettentő korlátos. Ha nincs meg az az impulzus, rengeteg minden kimarad sokunk életéből. A SoundReborn ebből a kíváncsiságból, sokszínűségből, mesélni akarásból született. Dokumentálni akarom azt, amit egyes lemezek adnak, és másokat is inspirálni arra, hogy észrevegyék őket, más szemmel is figyeljenek rájuk. Mert a zene biztosan tudom, hogy nem csak véletlenszerű Spotify-playlistek sorozata, de nem is csak aktuális TOP 20 kedvencünk rongyosra hallgatása, hanem koncepcióalbumok, elfeledett gyöngyszemek és soha nem ismert csodák újrafelfedezése is. Ez az én miértem. Tiszta szívből imádom, ha ezzel másnak is kedvet csinálok a felfedezéshez.