Madonna:True Blue,tényleg olyan jó album, mint amekkorát szólt?

Brian Elliot North Hollywood-i stúdiója közelében gyakran hallotta, miről beszélgetnek az utcán a környékbeli tinédzserek. Ezekből a félmondatokból indult el a Papa Don't Preach, amelyet eredetileg egy másik Warner-előadónak szánt. Michael Ostin A&R-vezető mutatta meg Madonnának. Ő néhány sort hozzáírt, majd Stephen Brayjel új hangszerelést készített hozzá. A történet nem Madonna életéből származott, az előadás miatt mégis nagyon gyorsan az ő vallomásaként kezdték hallgatni.

A lány már meghozta a döntését, mire beszélni kezd az apjával. Fél, tudja, hogy csalódást okoz, és szüksége volna támogatásra, de engedélyt már nem kér. Madonna előre látta, hogy ezt sokan majd általános állásfoglalásként kezelik a tinédzserterhességről. Egy korabeli interjúban hangsúlyozta, hogy egy konkrét lány történetét énekli, aki vállalja a saját döntését. A közönség viszont ugyanúgy általános állásfoglalást hallott benne, a vita pedig csak nagyobb lett.

A „Papa” egyszerre lehet a valódi apa és a katolikus tekintély. Madonna később maga is beszélt arról, hogy a dalban az apjával, az egyházzal és a pápával szembeni ellenállás összecsúszott. Számomra ettől maradt érdekes a szám jóval az eredeti botrány után is. Egy fiatal nő próbál felnőttként beszélni valakihez, aki még mindig gyereknek látja, és a refrénben ugyanúgy hallani a szeretetigényét, mint a makacsságát.

A szöveg szinte végig egyetlen beszélgetésben marad. A lány ismeri az apja csalódását, a barátai figyelmeztetik, és maga is fél attól, hogy túl fiatal ehhez az egészhez. Közben újra és újra elmondja, hogy a döntését már meghozta. A refrénben együtt hallani a szeretet kérését és az apai ítélettel szembeni ellenállást. Az abortusz szót soha nem mondja ki, a fiúról pedig csak annyit tudunk, amennyit a lány hinni szeretne róla. Szeretem, hogy a zene közben egyre biztosabbnak hangzik, a helyzet viszont egyáltalán nem lesz egyszerűbb.

A Papa Don't Preach több nagy piacon listavezető lett, miközben az Egyesült Államokban politikai vita kísérte. Az életvédő szervezetek olyan dalt hallottak benne, amely a terhesség kihordása mellett érvel. Nőjogi és családtervezési szervezetek attól tartottak, hogy a romantikus refrén túl könnyűnek mutatja egy tinédzser nehéz helyzetét. Ritka pillanat volt: ugyanazt a popdalt két ellentétes oldal is saját üzenetként próbálta használni.

Tipper Gore, aki más ügyekben rendszeresen támadta a popzenét, azért nevezte fontosnak a számot, mert valódi dilemmát vitt a fiatal közönség elé. Gloria Allred és más bírálók inkább arra figyelmeztettek, milyen erősen képes egy sláger befolyásolni a tizenéveseket. Ebben legalább egyetértettek: Madonna néhány perc alatt olyan témát vitt be az autórádiókba és a nappalikba, amelyről addig sok család inkább hallgatott.

Negyven év távlatából a vita már kevésbé takarja el a zenét. A rövid vonós bevezető, a basszus és a ritmusgitár belépése, majd a hatalmas refrén ugyanolyan erős, mint 1986-ban. A vita sem tűnt el, csak más szavakkal tér vissza, amikor a nők döntéseiről vagy a popzene felelősségéről beszélünk. A dal válaszokat nem ad, de nem is engedi kényelmes távolságból nézni a helyzetet.

James Foley Staten Islanden forgatta a videót. Danny Aiello játssza az apát, Alex McArthur a barátot, Madonna pedig rövid, platinaszőke hajjal, farmerben és pólóban jelenik meg. A kompkikötő, a lakás és az utcák messze vannak a Material Girl csillogó díszleteitől. Foley hétköznapi környezetet akart, ahol el lehet hinni, hogy ennek a családnak a döntés után is együtt kell élnie.

A jelenben Madonna az apjának próbál beszélni, közben rövid emlékképeket látunk a kapcsolatról és a terhesség felismeréséről. Danny Aiello sokat tesz azért, hogy az apa ne egyszerű akadály legyen. Az arcán harag, félelem és szeretet váltakozik, ezért a végső ölelés sem old fel mindent egyetlen mozdulattal. Az apa végül elfogadja, hogy a döntést már nélküle hozták meg, és most az a kérdés, mellettük marad-e.

A videó közönségsiker lett, Madonna alakítását pedig az MTV is díjazta. A rövid haj, az „Italians Do It Better” póló és a kevésbé látványos játék ugyanúgy tudatos imázsépítés volt, mint a korábbi csipke és ékszerek. Ezúttal a hétköznapi lány szerepét rendezte meg, ezért a klipet családi történetként is el lehetett hinni.

Patrick Leonard instrumentális filmzenének írta a Live to Tell alapját a Fire with Fire című filmhez, de a stúdió nem használta fel. Madonna meghallotta a demót, szöveget írt hozzá, majd Sean Penn At Close Range című filmjéhez ajánlotta. Különös út egy kislemezhez, és a dal hossza sem volt kézenfekvő rádiós választás. Többször lelassul, szünetet tart, majd újra nekifut a refrénnek.

Leonard emlékei szerint Madonna percek alatt megírta a szöveget, aztán egyszer elénekelte egy nyolcsávos demóra. Később azért tartotta meg ezt a sávot, mert egy gondosabb stúdiófelvételről hiányzott volna az első változat félénksége. Madonna hangja néha bizonytalannak, néha szinte túl halknak tűnik, és a döntés azért bizonyult jónak, mert valóban úgy hallani, mintha nehezen mondaná ki a sorokat.

Az At Close Range apa és fia közötti bizalomvesztésről, bűnről és árulásról szól, így a titok a filmhez is illik. Madonna később azt mondta, a szöveg igaz, bár nem feltétlenül önéletrajzi, ennél többet viszont nem árult el. Nekem az tetszik benne, hogy nem lehet biztosan eldönteni, családi emléket, párkapcsolati hazugságot vagy a film történetét halljuk-e. A hangja elhiteti, hogy valami valóságosról beszél, a részleteket pedig megtartja magának.

A szöveg egy történetet ígér, de soha nem mondja el, mi történt. Csak azt tudjuk, hogy a titok belül marad, egyre nehezebb cipelni, és a beszélő abban bízik, hogy egyszer még lesz alkalma beszélni róla. A címben a live az életben maradást és a későbbi vallomás lehetőségét is jelenti. Ki hazudott, mit látott Madonna szereplője, és kinek szeretné elmondani? A dal egyik kérdésre sem válaszol. Az első refrénben még reménynek hallom a címet, később már inkább kételynek. Amikor a halk középrész után újra megszólal a dob, a zene határozottabb lesz, az ének viszont ugyanúgy bizonytalan marad.

A kiadó tartott attól, hogy egy hosszú és többször megtorpanó ballada rossz első kislemez lesz. Madonna ragaszkodott hozzá, a szám pedig az amerikai poplista élére került, és az Adult Contemporary közönséghez is eljutott. Ez utóbbi olyan hallgatókat jelentett, akik a klubslágereit vagy a botrányos videóit addig könnyen félretolták volna. A Live to Tell sok ember számára először mutatta meg Madonnát komolyan vehető balladaénekesként.

A True Blue-t bíráló kritikusok közül is többen kivételt tettek ezzel a dallal. Jim Zebora a lemez nagy részét középszerű posztdiszkónak tartotta, a Live to Tell-t viszont csodálatos torch songnak nevezte. A teljes kritikájával nem értek egyet, ezt a különbségtételt viszont értem. A balladában nincs semmi abból a könnyedségből, amely a gyengébb albumdalokat néha túl ártalmatlanná teszi.

Madonna később több turnén is új látványt és új jelentést adott a dalnak, a feldolgozások pedig az instrumentális jazztől a gótikus metálig jutottak. Én mégis az eredeti felvételt szeretem a legjobban. A nyolcvanas évek nagy balladái között ritka ez a fajta önfegyelem: kevés hang, hosszú szünetek és egy ének, amely soha nem akarja túljátszani a titkot.

James Foley rendezte az At Close Range című filmet és a videoklipet is, ezért a két anyag könnyen kapcsolódik egymáshoz. Madonna éneklő portréi közé a film jeleneteit vágta. Az énekesnő közben alig mozog, a kamera sokáig az arcán marad, és ettől minden apró tekintet fontosabb lesz. Az MTV gyors vágásai között ez feltűnően csendes videó volt.

A virágmintás ruha, a kevés smink és a klasszikus hollywoodi frizura látványosan eltér a korábbi Madonna-képtől. Akkoriban maga is arról beszélt, hogy elege lett a sok ékszerből, és egyszerűbb, nőiesebb megjelenést akart. A filmjelenetek között úgy áll, mintha ő mondaná ki mindazt, amiről a szereplők hallgatnak. A klip a titkot ugyanúgy nem fejti meg, mint a dalszöveg.

A videó segített elfogadtatni ezt a visszafogottabb Madonna-szerepet. Nincs benne tánc, látványos szexuális provokáció vagy olyan ruhadarab, amelyet másnap minden rajongó megpróbálhatott lemásolni. Mégis egy pillanat alatt felismerhető marad. Később sokszor épített új korszakot úgy, hogy szinte mindent lecserélt maga körül; itt próbálta ki először igazán meggyőzően ezt a módszert.

Patrick Leonard és Bruce Gaitsch latin hangulatú demót készített, amely a Bad előkészítése idején Michael Jacksonhoz is eljutott, de végül nem használta fel. Madonna meghallotta, új dallamot és szöveget írt hozzá, a spanyol kifejezéseket pedig ellenőriztette. Ma már nehéz elválasztani a zenét az ő hangjától, pedig ezt a korai változatot még más előadónak mutatták meg.

Bruce Gaitsch szerint Madonna a Shanghai Surprise hongkongi forgatása közben dolgozott a szövegen. A film körül sajtóostrom, szervezési káosz és folyamatos feszültség volt, miközben a dal egy meleg, lassú, gondtalan helyről beszél. Ezzel a háttérrel a sziget már nem egy képeslapnak hallatszik, inkább annak a helynek, ahová az ember fejben elmenekül, amikor elege van abból, ami körülötte történik.

Madonna maga sem tudta biztosan, hol van San Pedro, és akkoriban saját bevallása szerint nem is járt ilyen szigeteken nyaralni. A dal latin-amerikai képeket, spanyol szavakat, flamencót idéző gitárt és brazil ütőhangszereket kever össze. Földrajzi leírásként nincs sok értelme számon kérni, a kulturális keverést viszont mai füllel érdemes észrevenni. A vágyakozás közben nagyon egyszerű és ismerős marad: jó volna valahol máshol lenni, lehetőleg ott, ahol meleg van és este szól a zene.

A dal egy álommal kezdődik, így San Pedrónak a valóságban nem is kell léteznie. Madonna úgy emlékszik vissza rá, mintha járt volna ott, aztán napból, szélből, sziesztából és esti zenéből rakja össze a helyet. A ritmus könnyű, a szövegben mégis végig ott marad a hiány. A spanyol altatódal a fülében cseng, miközben már nincs azon a szigeten, vagy talán soha nem is volt. Ezért hallom ma többnek egy egyszerű nyári slágernél. Egy olyan helyről nosztalgiázik, amelyet valószínűleg ő maga talált ki, és furcsa módon ez egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy hiányozzon neki.

A La Isla Bonita az album ötödik és utolsó kislemezeként is nagy siker lett. Az Egyesült Államokban magasra jutott, Európa több országában pedig listavezető lett. A dal közel egy évvel az album megjelenése után is a listákon tartotta a True Blue-t. Madonna ekkor készített először ekkora latin-pop slágert, és később többször is visszatért ehhez a hanghoz.

A kritikákban rendszeresen előkerül, mennyire szabadon keveri a dal a különböző latin kultúrák képeit, és ez jogos észrevétel. A spanyol szavak, a flamencót idéző gitár, a brazil ütősök és a klip katolikus motívumai nem állnak össze következetes földrajzzá. Ezek az elemek azonban nem egyszerű díszek. Az akusztikus gitár válaszol az énekre, az ütőhangszerek pedig teljesen más mozgást adnak a ritmusnak, mint a lemez többi dalán.

Feldolgozások, turnéváltozatok és újabb hallgatói generációk tartották életben a számot, a hivatalos klip pedig Madonna egyik legnézettebb videója lett. Nálam a régi emlékek mellett ma is ugyanúgy hat, mert a refrén néhány másodperc alatt olyan helyet rajzol fel, ahová jó volna eljutni, és ehhez nem kell tudni, hol van San Pedro. Valószínűleg ezért maradt meg a középiskolai bulik óta, miközben újabb hallgatókhoz is eljutott.

Mary Lambert Los Angeles belvárosában forgatta a videót, több száz hispán statisztával. Madonna két szerepet játszik: rövid hajjal, egyszerű ruhában egy ablak mögül nézi az utcát, vörös ruhában pedig táncolni kezd a zenészek között. A két alak ugyanahhoz a vágyhoz tartozik: az egyik csak figyeli a kinti életet, a másik már benne van.

A klip nem próbálja megmutatni a valódi San Pedrót. Gyertyákból, feszületekből, utcai zenészekből és flamencót idéző mozdulatokból rak össze egy látványos, amerikai popfantáziát. A kulturális elemek keverése ma több kérdést vet fel, mint 1987-ben, és ezt nem érdemes elsimítani. Lambert legalább következetesen mesél velük: a visszafogott és a táncoló Madonna ugyanannak a nőnek két lehetséges élete.

A vörös ruha és a gyertyafényes szoba gyorsan összenőtt a dallal. A klip sokat ment az MTV-n, a streaming korszakában pedig újabb közönséget talált. A felvételeken a fiatal Benicio del Toro is feltűnik névtelen statisztaként, ami kellemes lábjegyzet. A videóra mégsem miatta emlékszünk, hanem azért, mert a képei után nehéz úgy meghallani a refrént, hogy ne jelenjen meg hozzá a vörös ruha és az esti utca.