SoundReborn dalbemutató
A „Lucky Town” úgy szól, mintha Bruce Springsteen egyszerűen autóba ülne, és maga mögött hagyná mindazt, ami a múltja. A dal egy szétszedett életről, álcázott vereségekről és egy koszos kézzel épített új otthonról beszél. A felvételen Springsteen mellett csak Gary Mallaber dobol, a dal mégis teljes zenekarként szól. A történetben ott van az E Street Band félreállítása, két egyszerre megjelent album és egy negyvenes szerző kísérlete arra, hogy a következő életét maga rakja össze.
Springsteenhez sokáig meglehetősen furcsa kapcsolat fűzött: szinte semmilyen. Az MTV-korszakból emlékeztem a Human Touchra, de a húszas éveimben öregesnek hallottam. A Born in the U.S.A. pedig a túltolt amerikai stadionhimnusz érzetét keltette bennem, így Springsteent évtizedekre elkönyveltem no-gónak. Elég hatékonyan kerültem el egy komplett életművet.
A lemezgyűjtés aztán elkezdte lebontani ezt a kényelmes előítéletet. A Nebraska volt az első album, amelynél rácsodálkoztam, hogy ez nekem amúgy nagyon is bejön. Aztán a minap szembejött velem a Lucky Town. A borító alapján valahová a hetvenes évekbe tettem volna, a hátoldalon 1992 állt, ugyanaz az év, amelyből a régi Human Touch-emlékem származott. Ordított a sztori.
Feltettem a lemezt, és az A oldalról egymás után betalált a „Better Days”, a címadó „Lucky Town” és az „If I Should Fall Behind”. Különösen az utóbbi nagyon erős dal. A bloghoz mégis a címadót választottam, mert éreztem rajta, hogy a könnyed, húzós felszín mögött jóval több történt annál, mint hogy Springsteen írt egy újabb amerikai országúti rockszámot.
Azóta kiderült, hogy tényleg beletrafáltam. Egy félreállított zenekar, két egyszerre megjelent lemez, egy Los Angeles-i házi stúdió és mindössze két zenész áll a három és fél perces lendület mögött. A történet közepén egy negyvenes férfi próbál továbbindulni anélkül, hogy feloldozást kérne a rossz döntéseiért. Az ilyen felfedezések miatt érdemes csinálni a SoundRebornt. Springsteen most válik új kedvenccé nálam, a „Lucky Town” pedig jó első állomás hozzá. Maga a dal egyszerűen csak nagyon rendben van.
1989 őszén Springsteen telefonon közölte az E Street Band tagjaival, hogy egy időre másfelé indul. Még a hívások hónapjára is eltérően emlékeznek: Max Weinberg szeptemberre, mások októberre teszik őket. Clarence Clemons Japánban turnézott Ringo Starr All-Starr Bandjével, és annyira elcsendesedett a telefon mellett, hogy Ringo azt hitte, halálhírt kapott. Garry Tallent szerint Springsteen ki sem mondta, hogy feloszlatja a zenekart, csak azt, hogy a következő időszakban mással foglalkozik. Mindenki értette.
Springsteen kevésbé drámaian magyarázta a döntést. Úgy érezte, a régi kapcsolatok beragadtak, a közös játékba pedig beszivárgott a rutin és a nosztalgia. Már a saját rítusait ismételte. Ennyi közös év után emberileg fájdalmas, alkotói szempontból érthető váltás volt.
Az élete is teljesen átrendeződött. Los Angelesbe költözött, Patti Scialfával új családot alapított, 1990-ben megszületett a fia, Evan, 1991 végén pedig a lánya, Jessica. A zenei világ közben elszaladt egy másik irányba. 1992 januárjában a Nirvana Nevermindja letaszította Michael Jackson Dangerous albumát az amerikai lista éléről, az Entertainment Weekly pedig címlapon kérdezte: „What Ever Happened to Bruce?” Springsteen később a „Glory Days” alatt maga is viccelődött azzal, hogy csúszik lefelé a listákon, bele a sötétségbe. Legalább a humorérzéke megmaradt.
A Human Touch ekkor már gyakorlatilag készen állt, két év munkájával a háta mögött. Los Angeles-i stúdiózenészekkel készült: Jeff Porcaro dobolt, Randy Jackson basszusgitározott, Roy Bittan billentyűzött. Springsteen később munkának nevezte az egész folyamatot. Naponta nekiment, próbálta összerakni, kiadni mégsem akarta. Bittan instrumentális demói mozdították ki az alkotói válságból, majd a fia születéséről írt „Living Proof” végre visszahozta a jelenbe. Ebből a hirtelen jött lendületből nőtt ki a Lucky Town.
Springsteen emlékeiben az egész album három hét alatt született meg a házában. A többiek kicsit máshogy emlékeznek: James Henke 1992 márciusában nyolc hetet írt, a Brucebase sessionnaplója pedig 1991 szeptemberétől 1992 januárjáig követi a munkát, az A&M Studiosban végzett kiegészítésekkel és a keveréssel együtt. A három hét valószínűleg az írás és az otthoni alapfelvételek sűrű időszaka volt, a teljes gyártás tovább tarthatott. Ennél biztosabbat Springsteen sem hagyott ránk.
A Lucky Town otthona a Thrill Hill West, Springsteen Beverly Hills-i stúdiója volt. A rendszer története a Nebraska korszakáig nyúlt vissza, amikor Mike Batlan gitártechnikus egy garázsban rakta össze az első változatát; 1990-ben aztán az egész nyugati parti műhely új házba költözött. A nagy költségvetésű Human Touch mellett itt szinte ösztönből, kevés emberrel és jóval kevesebb önellenőrzéssel állt össze a másik lemez.
Springsteen végül mindkét albumot 1992. március 31-én adta ki. Úgy gondolta, a Tunnel of Love, a Human Touch és a Lucky Town együtt mondja el az előző évek történetét, és még a Guns N’ Roses kétlemezes húzására is reflektált. Steven Van Zandt egyszerűbb megoldást javasolt: vegye fel újra a dalokat az E Street Banddel. Springsteen nem hallgatott rá. A címadó felvételen végül ketten maradtak.
Bruce Springsteent gyakran „The Bossként” emlegetik, pedig a becenév keveset mond arról, miért lett fontos dalszerző. Az amerikai hétköznapok krónikása: a szereplői dolgoznak, autót vezetnek, kisvárosokban élnek, elveszítik az állásukat, menekülni próbálnak, vagy rájönnek, hogy nincs hová menniük. Az amerikai álom mindig ott mozog a háttérben, rendszerint azokkal együtt, akiknek csak részben jutott belőle. Emiatt közelebb áll Steinbeckhez, mint amit a stadionrocker-imázsa sejtet.
A rekedtes, beszédszerű baritonja ugyanígy félrevezető tud lenni. A nagy refrének könnyen elfedik a történetet, ahogy a „Born in the U.S.A.” esetében is történt: a dalt hazafias himnuszként használták, miközben egy vietnámi veterán hazatéréséről és kiszorulásáról szól. 1992-ben Springsteen zenekar nélkül, Los Angelesben, két új albummal próbált új szerepet találni magának. A „Lucky Townon” ezt szinte teljesen egyedül csinálta.
Springsteen játszotta fel az összes gitárt és billentyűt, valamint ő énekelte a főszólamot és a többsávos háttérvokálokat. A felvétel egyetlen másik zenésze Gary Mallaber, a buffalói dobos, akit a Steve Miller Band, Van Morrison és Eddie Money lemezeiről lehet ismerni. A Human Touch munkálatainál Jeff Porcaro helyére hívták, mert Porcaro nem ért rá. Mallaber itt nem akar látványosan bizonyítani. Feszes, egyenes groove-ot ad, aztán hagyja, hogy az ének és a gitár vigye a történetet.
Chuck Plotkin producer szerepe azért érdekes nekem, mert visszavezet a Nebraskához. Ő készített technikailag kiadható albumot az olcsó kazettás demókból úgy, hogy a levegőt és a koszt sem szedte le róluk. Tíz évvel később hasonló feladatot kapott: egy házban, jórészt egyetlen zenész által felvett anyagot kellett lemezzé rendeznie. Az a Springsteen, akit a Nebraskán kezdtem megérteni, ezen a felvételen is hallható.
Toby Scott hangmérnök még közelebb állt ehhez az otthoni világhoz. 1978-tól csaknem négy évtizeden át dolgozott Springsteennel, és a Thrill Hill Recording nevet is ő találta ki. Egy 2025-ös visszaemlékezésében elmesélte, hogy a Human Touch idején paparazzók figyelték a házat. Springsteen egy reggel Scott kalapjában és könyveivel küldte ki csalinak, majd a hangmérnök motorján hajtott el. Egy hamburgerezőnél cseréltek vissza. Egyetlen visszaemlékezés őrzi a történetet, de a jelenet sokat elmond arról, milyen nehéz volt Los Angelesben hétköznapi emberként léteznie.
Jon Landau, a hajdani kritikus és régi menedzser producerként szerepel a lemezen, a Rolling Stone korabeli kritikája szerint azonban Springsteen lényegében maga irányította a munkát. Bob Clearmountain keverte a felvételt; korábban David Bowie, a Rolling Stones és Bryan Adams lemezein dolgozott. A masterelést Bob Ludwig, a szakma egyik legismertebb alakja végezte. Komoly csapat zárta le azt, amit Springsteen és Mallaber ketten játszottak fel. Teljes zenekart hallunk, miközben mindössze egy énekes-gitáros és egy dobos játszik.
A „Lucky Town” tizenhat másodpercnyi gitárral nyit, nagy, emlékezetes riff nélkül. Springsteen rövid, csilingelő, enyhén harapós alakzatokat játszik; egyszerre viszik a harmóniát és a ritmust, majd az ének alatt is folyton mozgásban maradnak. Van bennük rockabillys pengetés és némi száraz country-rock, a hangkép mégis egyértelműen a kilencvenes évek elejéről érkezik. A gitárt nem vastagították torzított fallá, ezért a rövid válaszok és minden pengetés körül marad levegő. Ha valaki Tom Petty, John Mellencamp vagy Steve Earle közérthető amerikai rockja felől érkezik, ismerős lesz a mozdulat. Springsteennél kissé szögletesebb, földközelibb az egész.
Mallaber dobja ugyanilyen sallangmentesen tolja előre a számot. A lábdob és a pergő stabil keretet ad, a cinek a refrénnél tesznek rá valamennyi fényt, a basszus pedig alulról követi a gitár mozgását. Virtuóz kitérőt egyik hangszer sem kér magának. Elsőre ennyit könnyű meghallani, a háttérben azonban hosszú, kitartott billentyűhangok szélesítik és melegítik a teret. Érdemes egyszer ezeket követni az ének helyett: nincs külön belépőjük vagy látványos motívumuk, csendben összeragasztják, amit a gitár és a dob nyitva hagy.
Springsteen éneke szárazon és elöl szól, sok mellhanggal, kemény mássalhangzókkal, időnként félúton a beszéd és a kiáltás között. A sorok elejét meglöki, a végét ráengedi a gitárra, mintha menet közben mesélné el, miért kellett elindulnia. A refrénben aztán egy második Springsteen felel neki. A többsávos vokál majdnem közösségi énekké emeli a „down in Lucky Town” sort, miközben nincs mögötte zenekari tömeg vagy ötfős vokálkar. A refrén ettől egyszerre felszabadult és kissé magányos. Ez a felvétel egyik legjobb részlete.
A dal G-moll körül forog, a fő akkordmenet Gm, B-dúr, F-dúr és Esz-dúr, a refrén pedig világosabb irányba mozdul. Zeneelmélet nélkül is jól hallható a hatás: a versszakokban marad némi ború, a címadó sorok alatt nagyobbra nyílik a tér. Sok transzponált akkordlap kering, az MTV Plugged-verzió pedig magasabban szól, innen eredhet a hangnem körüli zavar. A stúdiófelvétel moll középpontja megmagyarázza, miért nem válik felhőtlenül vidámmá attól, hogy jó fordulatról beszél.
Bob Clearmountain keverésében a pergő, a gitár és a középre tett ének tisztán elkülönül, de a közös játék érdes szélei megmaradnak. A Human Touch szintetizátorokkal és tömörebb gitárokkal épített, csiszoltabb világához képest ez jóval lazább felvétel; az Ultimate Classic Rock is spontánabbnak hallotta, a gitárban pedig Duane Eddy pengetésének felerősített visszhangját emelte ki. A dinamika visszafogott: a szám hamar eléri az utazósebességet, majd apró rétegekkel, sűrűbb vokállal és egy rövid hangszeres szakasszal tartja fenn. Nagy csúcspont, virtuóz szóló vagy váratlan produkciós fordulat nem érkezik. Engem ez a közvetlenség kap el benne, bár a hangzás egyetlen eleme sem különösebben újszerű.
Egy korábbi sikeréről kiderül, hogy álcázott vereség volt. Ettől a ponttól az addigi menekülés jóval komolyabb súlyt kap.
A dal egyetlen tisztán hangszeres szakasza a nyitányon kívül. A mélypont és a későbbi feloldás között hagy levegőt.
A dal fő állítása egy egyszerű mondatban érkezik meg. A cím innen visszanézve már kevésbé helynév, sokkal inkább elvégzett munka.
Az időpontok az 1992-es, 3:24-es stúdióverzióhoz tartoznak.
A tizenhat másodperces gitárnyitás már mozgásban van, amikor Springsteen belép, az első versszak pedig rögtön egy szűkké vált élet közepére tesz. Nagyjából fél percnél már a refrén szól. Egyszerű és hatékony felépítés: a dal gyorsan odaadja a címét és a fő dallamát, aztán nekilát megmutatni, miért kellett elindulni.
A második versszak bőrkabátot és kígyóbőr csizmát dob az útra, majd a refrén visszavisz ugyanoda. Ez a körkörösség teszi feltűnővé, amikor a harmadik versszakban komolyabb lesz a hang, utána pedig rövid időre teljesen eltűnik az ének. A zene addig szinte megállás nélkül beszélt; ez a néhány másodperc ezért jóval tágasabbnak érződik, mint amilyen hosszú valójában.
A negyedik versszak pohárköszöntővel indul, és az addigi magányos út egyszer csak két ember jelenetévé válik. Innen érkezik meg a szerencséről és az új otthon építéséről szóló mondat. A záró refrén szövege ugyanaz marad, a jelentése mégis elmozdul: az elején az elmenekülés lendületét vitte, a végén már egy meghozott döntést erősít meg.
A végére nem jut nagy hang vagy látványos szóló. A refrénsorok besűrűsödnek, nagyjából három-négy másodpercenként érkezik új megszólalás, majd egy rövid hangszeres farok viszi ki a számot. Ugyanazzal a lendülettel halad tovább, amellyel elindult. Illik hozzá, bár egy karakteresebb lezárás sokat emelhetett volna rajta.
A „Lucky Town” egy életváltást mesél el országúti képekkel, miközben alig nevez meg bármit is. Nincs város, pontos helyzet vagy biztosan azonosítható életrajzi esemény. Szűk ruha, bőrkabát, kígyóbőr csizma, cipőtalp és koszos kéz viszi előre a történetet. A test már az első sorban érzi, hogy indulni kell; a szereplő csak később mondja ki, mit akar kezdeni magával.
“Well, house got too crowded, clothes got too tight”
“And I know just where I'm going tonight”
„A ház túl zsúfolt lett, a ruháim túl szűkek.”
„És jól tudom, hová megyek ma este.”
Springsteen két hétköznapi méretproblémával kezdi a dalt, a lelkiállapotot pedig nekünk kell kiolvasnunk belőlük. A ház és a ruha is szorít, a szereplő pedig már döntött: ma este elmegy. Arról egyelőre hallgat, mi történt, és azt sem mondja meg, hová tart. Ettől az indulás sokkal kevésbé romantikus, inkább egy régóta halogatott mozdulatnak érződik.
“Out where the sky's been cleared by a good hard rain”
“There's somebody callin' my secret name”
„Oda, ahol egy kiadós eső tisztára mosta az eget.”
„Valaki ott a titkos nevemen szólít.”
A vihar már elvonult, mire a történet elkezdődik. A kitisztult ég így egy lezajlott nehézség után jelenik meg, a „titkos név” pedig arra utal, hogy valaki olyan oldalát ismeri a szereplőnek, amely a régi életében rejtve maradt. Springsteen nyitva hagyja, ki hívja és milyen néven. Csak a vonzás irányát érezzük: kifelé abból, ami szűk lett.
“I'm going down to Lucky Town”
“Down to Lucky Town”
“I'm gonna lose these blues I've found”
“Down in Lucky Town”
„Elindulok Lucky Townba.”
„Lemegyek Lucky Townba.”
„Lerázom magamról ezt a rám talált szomorúságot.”
„Lent, Lucky Townban.”
A refrén szándékosan egyszerű, szinte jelszóként ismétli az úti célt. Lucky Townról továbbra sem tudjuk, hol van, a név mégis egyre valóságosabbnak hat attól, hogy Springsteen újra és újra kimondja. A „blues” egyszerre jelenti a szereplő rosszkedvét és hordoz zenei utalást, így egyetlen szóval köti össze a történetet a dal hangzásvilágával. Első alkalommal a refrén még az elindulás ígérete. Amikor a koszos kézről és az épülő otthonról szóló sorok után visszatér, ugyanaz a négy mondat már egy meghozott döntést erősít meg.
“Had a coat of fine leather and snakeskin boots”
“But that coat always had a thread hangin' loose”
„Volt egy finom bőrkabátom és egy kígyóbőr csizmám.”
„De abból a kabátból mindig kilógott egy szál.”
A második versszak első képei már a siker külső kellékei: finom bőr, feltűnő csizma, gondosan felépített megjelenés. A kilógó szál azonban mindig ott volt. Apró hiba egy drága kabáton, amelyet kívülről akár észre sem venne senki, a viselője viszont jól tud róla. A dal itt még nem mondja ki, mi hibásodott meg az életében; megmutat valamit, amit többé nem tud békén hagyni.
“Well, I pulled it one night and to my surprise”
“It led me right past your house and on over the rise”
„Egy éjjel meghúztam, és meglepetésemre”
„elvezetett a házad mellett, majd át a dombon.”
A szereplő meghúzza a szálat, és a kabátból lassan útvonal lesz. Fontos, hogy elhalad a másik háza mellett: látja, de nem áll meg, majd a dombon túl eltűnik előle. A „your house” rövid időre behoz valakit a történetbe, ezért az indulás már egy kapcsolattól való távolodásként is hallható. Springsteen ezt sem zárja le; a kép elég erős anélkül is, hogy megnevezné, kit hagy maga mögött.
“I had some victory that was just failure in deceit”
“Now, the joke's comin' up through the soles of my feet”
„Volt egy győzelmem, amely csak álcázott vereség volt.”
„Most már a cipőtalpamon keresztül is érzem a tréfát.”
Itt érkezik meg a dal legkeményebb önkorrekciója. Valamit korábban győzelemként könyvelt el, most pedig kénytelen vereségnek látni. Nem tudjuk, hogy a házasságára, a stadionkorszakra, az E Street Banddel elért sikerre vagy egészen másra gondol, ezért az önéletrajzi olvasat kézenfekvő, de nem bizonyítható. A felismerés a cipőtalpán keresztül jön felfelé: már járni sem tud úgy, hogy ne érezze. A következő sorokban ezért beszél a szerencse botjáról, majd arról, hogy ma este végre könnyű léptekkel halad.
“When it comes to luck, you make your own”
“Tonight, I got dirt on my hands, but I'm building me a new home”
„Ha szerencséről van szó, magadnak csinálod.”
„Ma este koszos a kezem, de új otthont építek magamnak.”
A pohárköszöntő után végre megérkezik egy világos jövőkép. A szerencse itt már elvégzendő munka, a koszos kéz pedig ennek nagyon egyszerű bizonyítéka. Az új otthon sincs még készen; a szereplő építi, miközben énekel róla. Amikor ezután visszatér a refrén, Lucky Town ugyanúgy hangzik, mint korábban, csak már tudjuk, hogy saját kézzel kell létrehoznia.
A válás, az E Street Band félreállítása és az új család mind ott áll a dal körül, Springsteen mégsem erősítette meg, hogy közvetlen önéletrajzot írt. A Songs és a Born to Run sem magyarázza külön ezt a számot. 2016-ban annyit mondott, hogy szereti ezeket a lemezeket, a „Lucky Townt” pedig a korszak erős dalai közé sorolta. Ennél közelebb nem engedett a megfejtéshez. Jól is van ez így: a képek elég konkrétak ahhoz, hogy lássuk az utat, a történetben pedig marad hely mások tapasztalatának is.
A „Lucky Townhoz” nem készült hagyományos videóklip. A korszakból a „Human Touch”, a „Better Days”, a „Leap of Faith” és az „57 Channels (And Nothin’ On)” kapott önálló videót; a hivatalos The Complete Video Anthology 1978–2000 is ezt a négyet őrzi. A címadó dal kimaradt. Hiteles magyarázat nincs rá, a költségvetésről vagy a kiadó prioritásairól szóló történetek így találgatások maradnak.
Ha ma rákeresünk a dalra, az 1992. szeptember 22-én, a Warner Hollywood Studiosban felvett MTV Plugged-előadás ad neki képet. Springsteen az új turnézenekarával és öt háttérénekessel játszik. A stúdióverzió szűk, egyszemélyes kórusa itt soul- és gospelízű közösségi dallá tágul; amit a házában egyedül épített maga köré, azt a színpadon már egy egész csapat szólaltatja meg.
Az MTV eredetileg akusztikus műsorba hívta Springsteent, ő viszont a próbák után elektromos hangszerelésre váltott. Csak a nyitódal maradt szóló akusztikus előadás, a kiadvány címében pedig kihúzták az „Un” részt. Jellemző pillanat ebből a korszakból: félretette a régi zenekarát, majd megjelent egy műsorban, amelynek már a címével sem működött együtt.
A tizenhárom dalos műsorban a „Lucky Town” a hetedik helyet kapta. Az élő verzió 1993 márciusában Európában kislemezen is megjelent, a brit lista 48. helyéig jutott, és három hétig maradt a rangsorban. A stúdiófelvétel sosem lett kislemez; a címadó dal egyetlen önálló megjelenését egy koncertváltozat hozta el, egy évvel később.
A hivatalos HD-felvétel itt nézhető meg: Bruce Springsteen: „Lucky Town” (MTV Plugged).
1992-ben a kritikusok többsége a Lucky Townt tartotta erősebbnek a két egyszerre megjelent lemez közül, de remekművet kevesen láttak benne. Anthony DeCurtis a Rolling Stone-ban 4,5 csillagot adott rá, a Human Touch négyet kapott; szerinte a két album céljai jobban működtek volna egyetlen, gondosabban összeállított lemezen. Bill Wyman a Chicago Readerben szintén a Lucky Townt választotta, miközben azt kifogásolta, hogy a témák az album előrehaladtával nem kelnek igazán életre. Józanabb reakció ez annál, mint amikor minden elfeledett lemezből utólag elveszett klasszikust próbálunk faragni.
Robert Christgau még hűvösebb maradt. A Human Touchra odaszúrta a „windbag in love” (terjengős, nagydumás szerelmes fickó) minősítést, a Lucky Townt pedig magyarázat nélkül a „Neither” (nem rossz, de felejthető) kategóriába tette. Az AllMusic három csillaga valamivel barátságosabb: ambiciózusabb lemeznek hallotta, amely továbbviszi Springsteen fő témáit. A testvéranyaggal szemben tehát többnyire a Lucky Town nyert, de teljes lelkesedésről már akkor sem beszélhettünk.
A vásárlók fordítva szavaztak. A Human Touch az Egyesült Államokban a második, Nagy-Britanniában az első helyig jutott, a Lucky Town ugyanott harmadik, illetve második lett, és ez a sorrend szinte minden nagy piacon megismétlődött. A Village Voice 1992-es Pazz & Jop kritikusi szavazásán ezzel szemben a Lucky Town a 17., a Human Touch csak a 80. helyen végzett. A kritikusok és a közönség ugyanazt a két lemezt szinte fordított sorrendben értékelte.
Mindkét album platinalemez lett Amerikában, ezért bukásról túlzás volna beszélni. Az eredményt a korábbi sikerek tették visszaeséssé: a Born in the U.S.A. tizenhétszeres platina, a Tunnel of Love néhány hónap alatt háromszoros platina lett. A címadó szám ráadásul stúdiókislemez és videóklip nélkül próbált életben maradni.
Az utókor sem rendezte el a vitát. Greg Kot 1992-ben két csillagot adott a lemeznek, később viszont alulértékelt, egységes munkának nevezte, Springsteen pályájának néhány legerősebb dalával. A Stereogum életműrangsorában a Lucky Town a tizennyolcadik, a Human Touch a tizenkilencedik helyre került. Ez inkább a lista alja, mint diadalmenet. A Far Out még keményebb volt: náluk a Lucky Town Springsteen leggyengébb albuma, az előadót pedig hiteltelennek hallják rajta. Az „alulértékelt remekmű” olvasatnak tehát bőven akad ellenzéke.
2026. szeptember 10-én a dal nagyjából 5,6 millió Spotify-lejátszásnál és 293 ezer Last.fm-scrobble-nél járt. Egy harmincnégy éves, kislemezként ki sem adott számnál ez élő utóélet, slágerré azonban utólag sem teszi. Megmaradt annak a mélyvágásnak, amelyre időről időre rátalál valaki, amikor eljut Springsteen kevésbé ünnepelt korszakához.
A rajongói vita főként a két album körül forog: melyik a jobb, és összeállhatott volna-e belőlük egyetlen igazán erős lemez. A Steve Hoffman Music Forumon és a Greasy Lake közösségében évek óta újranyílnak ezek a beszélgetések. A „Lucky Town” többnyire a jobbik album melletti érv, még azoknál is, akik az egész korszakot Springsteen gyenge időszakának tartják.
A másik visszatérő kifogás a „túl boldog Springsteen”. Új családja lett, apa lett, és olyan dalokat írt, amelyekben a szereplő legalább megpróbál elfogadni egy jó fordulatot. Ez nehezen fért össze a korábbi munkásromantikához és veszteségtörténetekhez szokott hallgatók Springsteen-képével. Springsteen 1999-ben maga is úgy emlékezett, hogy a kilencvenes évek elején boldog dalokkal próbálkozott, a közönség pedig nem kérte őket. Az eredeti beszédforrás nem került elő, ezért az idézetet csak óvatosan lehet kezelni.
A kevés ellenőrizhető, kifejezetten a dalról szóló komment leginkább a gitárjátékot, a lazább felvételt és az élő verziókat dicséri. Az egyik hozzászóló középszerűnek érzi az album valamelyik dalát, a következő ugyanazt felemelőnek nevezi. A minta ráadásul szűk: a nagy fórumok szálai közvetlenül nem voltak hozzáférhetők, a Songfactsen pedig összesen négy ellenőrzött felhasználói hozzászólás maradt. Négy kommentből nem lesz közhangulat, generációs törésvonalról pedig adat nélkül kár beszélni. Annyi azért látszik, hogy a „Lucky Town” nem lett első vonalbeli klasszikus, a korszak hívei mégsem hagyták eltűnni.
A Lucky Town 1992. március 31-én jelent meg a Columbia gondozásában, ugyanazon a napon, mint a Human Touch. Tíz dala 39 perc 38 másodperc alatt fut végig, így Springsteen egyik legrövidebb és legfeszesebb albuma. Nagyrészt saját hangszereivel és Gary Mallaber dobjával készítette el, Jon Landau és Chuck Plotkin produceri közreműködésével; Bob Clearmountain keverte, Bob Ludwig masterelte. A nyers roots rock dalait az apaság, az újrakezdés, a boldogsággal szembeni gyanakvás és a megdolgozott szerencse köti össze. A címadó szám közvetlenül a „Better Days” után, másodikként érkezik, és máris benne van szinte minden, amivel az album később tovább foglalkozik.
A „Happy” tizenkilenc nappal Jessica születése után készült. A felvételi időszak utolsó dalát 1992. január 18-án rögzítették az A&M Studiosban, Jessica Springsteen pedig 1991. december 30-án született. A szám lemaradt az albumról, később a Tracks boxseten jelent meg, teljes koncerten pedig Springsteen sosem játszotta el. Egy 2005-ös hangpróba az egyetlen ismert kivétel.
Roy Bittan furcsa helyet foglal el ebben a történetben. Ő az egyetlen E Street-tag, aki a Lucky Town néhány dalán játszik, a címadó felvételen viszont nem hallható. Saját instrumentális demóival mégis ő mozdította ki Springsteent az 1989 utáni alkotói holtpontról. A dalon nincs rajta, a lemezhez vezető út nélküle aligha indult volna el.
Springsteen tizenhét éven át visszautasította a Saturday Night Live felkéréseit. Amikor 1992. május 9-én, Tom Hanks műsorában végül megjelent, elsőként a „Lucky Townt” játszotta el. Nem tudjuk, miért akkor mondott igent. A dalválasztás viszont elég világosan mutatja, mennyire fontosnak tartotta az új számot.
A borító hetvenes éveket idéző megjelenése nemcsak engem zavart össze. A fotót David Rose készítette, aki a következő évtizedben Springsteen egyik visszatérő fotósa lett. Az art direction Sandra Choron, a tipográfia Victor Weaver munkája, a belső képek egy része pedig Bruce húgától, Pam Springsteentől származik. A sok helyen emlegetett sivatagi helyszínhez csak közvetett forrás vezet, így ez a részlet bizonytalan marad.
Az „over the rise” fordulat több dalon is visszatér ebből a korszakból. A „Real World”, a „Roll of the Dice” és a „Lucky Town” egyaránt használja a dombon való átjutás képét. Apró kapcsolat a két album között, és jól mutatja, mennyire ugyanaz az élethelyzet dolgozott Springsteenben mindkettő írásakor.
A dal 2007-ben a Curtis Hanson rendezte Lucky You film címsorozatába is bekerült. Eric Bana, Drew Barrymore és Robert Duvall szerepelt benne, a film viszont kereskedelmileg megbukott. A címek találkozása még egyszer előhozta a számot, nagy filmtörténeti feltámadás azonban nem követte.
A SecondHandSongs mindössze két kiadott feldolgozást tart nyilván: Todd Thibaud 2001-es és Rosie Flores 2003-as verzióját. Dokumentált mintavétel nincs, feldolgozások és közismert idézetek hosszú sora sem alakult ki körülötte. A „Lucky Town” szerényebb utóéletet kapott: időről időre egy kevésbé becsült Springsteen-korszak kapujaként kerül elő.
Innen öt különböző irányba érdemes továbbindulni. Az egyik a vele egy napon megjelent testvérdal, a másik az én első valódi Springsteen-kapcsolatom. Melléjük került egy country-előzmény, Gary Mallaber egyik korábbi felvétele és egy jóval későbbi dal a boldogsággal szembeni gyanakvásról. Mindegyik más oldalról világítja meg, miért olyan nehéz egyszerűen csak elfogadni egy jó fordulatot.
➜ Bruce Springsteen: „Human Touch” (Human Touch, 1992). Ugyanazon a napon jelent meg, mégis két év stúdiómunkáját, Los Angeles-i sessionzenészeket és jóval csiszoltabb produkciót hallunk benne. A címadó dal erősebb annál, hogy a gyengébbnek tartott album miatt félresöpörjük. A „Lucky Town” után elindítva rögtön hallani, mennyi levegőt és természetességet hozott Springsteennek a gyorsabb, otthoni munka.
➜ Bruce Springsteen: „Atlantic City” (Nebraska, 1982). Ez volt az én belépőm Springsteenhez, és ugyanúgy otthoni felvételből nőtt ki, Chuck Plotkin segítségével. Mindkét dalban valaki fogadást köt a saját életére. Az „Atlantic City” szereplője tudja, hogy rosszak az esélyei, a „Lucky Town” hőse már nyerni készül, csak még nem bízik az eredményben. Az 1992-es MTV Pluggeden Springsteen ugyanazon az estén játszotta el mindkettőt.
➜ Hank Williams: „Lost Highway” (1949). Leon Payne dala a szerencsét és az országutat egy olyan ember történetébe teszi, akit a saját döntései lassan tönkretettek. Springsteen ugyanebből a countryhagyományból indul, aztán aktívabb választ ad: a szereplő maga kezdi építeni a következő életét. A hangszerelést és a korszakot nagy távolság választja el, az országút képe mégis összeköti a két dalt.
➜ Van Morrison: „And It Stoned Me” (Moondance, 1970). Gary Mallaber dobol ezen a felvételen is, huszonkét évvel a „Lucky Town” előtt. Morrison dala ellazul egy hétköznapi, boldog pillanatban, Springsteené végig feszes marad, mintha még a jó hírt is munkával kellene igazolnia. Ugyanaz a dobos két teljesen eltérő lelkiállapotot tart mozgásban, és ez érdekesebb kapcsolat egy egyszerű műfaji hasonlóságnál.
➜ Kacey Musgraves: „Happy & Sad” (Golden Hour, 2018). Musgraves kimondja azt a félelmet, amely Springsteen dalában a felszín alatt marad: egy jó pillanat közben már attól tart, milyen lesz elveszíteni. A produkció puhább, a nézőpont más generációból és más countryvilágból érkezik. A két szám egymás után mégis rokon állapotot mutat, amikor az öröm mellé azonnal odaköltözik a gyanakvás.
Az 1992–93-as turnén a „Lucky Town” szinte állandó darab volt: 102 koncertből 99-en elhangzott. Első ismert előadása 1992. május 6-án volt a New York-i The Bottom Line-ban, egy mintegy 250 meghívottnak tartott zártkörű Sony-bemutatón. Springsteen maga is kissé szakadozottnak érezte a műsort. A dal az új, gyakran „Other Bandként” emlegetett turnézenekarral nőtt igazi színpadi számmá.
Az akkori élő változat ötfős háttérvokállal, soul- és gospelízzel töltötte fel a stúdióverzió üres helyeit. Ez sokat adott a refrén közösségi erejéhez, cserébe eltűnt belőle az eredeti felvétel különös magánya. Később a dal ritkán került elő: a Reunion Touron csak hatszor, a Rising Touron egyetlen alkalommal játszották. A setlist.fm és a Brucebase 2026. szeptemberi adatai összesen 143 Springsteen-előadást tartottak számon.
2023. április 7-én Baltimore-ban, a CFG Bank Arena újranyitó koncertjén került elő ismét. A „Lucky Town” turnédebütként kapott helyet a műsorban. A korabeli beszámoló az előadás intenzitását, örömét és dacos erejét emelte ki, a záró gitárjátékot pedig a „Prove It All Night” izgalmához hasonlította.
Harmincegy év után a dal végre azzal az E Street Banddel szólalt meg, amelyik nélkül megszületett. A 2023-as verzió gitárcentrikusabb, tömörebb és erőteljesebb, Springsteen idősebb hangja pedig még jobban kihozza a sorok munkás jellegét. Az új életet építő negyvenkét éves férfi lendülete megmaradt benne, most már egy olyan előadótól, aki hosszú idő után visszavitte a dalt a régi zenekarához.
A baltimore-i előadásról egy rajongói közönségfelvétel maradt fenn. Hivatalos koncertfilm helyett nyers dokumentumot kapunk, de arra bőven elég, hogy meghalljuk, hogyan fér el ez a kevésbé ismert szám a klasszikus E Street-hangzásban.
Nem akarom túlromanticizálni a „Lucky Townt”. Sem virtuóz, sem különösebben egyedi, sem újszerű. Egy rendes amerikai rocker életigenlő dala, amelyben a negyvenes éveiben járó szerző visszanéz néhány rossz döntésre, aztán úgy határoz, hogy továbbmegy. A gitár húz, Mallaber dobja biztosan tartja, a refrén könnyen megmarad, a szövegben pedig akad néhány igazán jó kép. Ennél többet kár rábeszélni.
A hatos nálam nem büntetés és nem mentegetőzés. A blogon helye van a korrekt, sőt nagyon korrekt daloknak is, mert a zenehallgatás nemcsak nyolcasokból, kilencesekből és tízesekből áll. A „Lucky Town” három és fél percre elkap egy egyszerű, életigenlő érzést, és eszembe sem jut közben remekműnek nevezni. Mindenkinek ajánlom, aki szeretne elmerülni ebben az érzésben. Nálam ezzel tovább nyílt egy életmű, amelyet túl sokáig kerültem.
További dalbemutatók a blogon
Country-western dalnak indult, az Aerosmith mégis rockosabbra húzta, mert tartottak attól, hogy a countryrádiók beskatulyázzák. A „What It Takes” végül 1990 legsikeresebb rockrádiós dala lett, miközben díjra sosem jelölték, a brit listára pedig fel sem került. Nyolc évig ez maradt a zenekar utolsó amerikai top tízes slágere, mégis jóval kevésbé ismert, mint a későbbi Aerosmith-balladák.
A Scorpions Still Loving You-ja hat és fél perc alatt jut el a suttogástól a robbanásig: tiszta, sztereóban szétnyíló gitárok, egy Gisz-moll melankólia, majd egy powerchordokból épülő refrén, ami minden visszatéréssel nagyobbra nő. 1984-ben, a Love at First Sting csúcspontján a német banda bebizonyította, hogy a legtisztább szerelmes balladákat rockzenekarok írják, és hogy egy hat és fél perces lassú is lehet stadionméretű. A következőkben megnézzük, hogyan érlelődött a dal hat évig, mit keres a szövegében a berlini fal, kik álltak a hangzása mögött, és miért okozott állítólag baby boomot Franciaországban.
A „Go Your Own Way” úgy lett a Rumours első kislemeze, hogy a dal címzettje ott állt a másik mikrofon mögött. Buckingham Stevie Nicksről írta, Nicks pedig hiába kérte, hogy vegye ki a legbántóbb sort. Mick Fleetwood közben a Rolling Stones egyik számából próbálta kibányászni a dobmintát, végül saját, félrebillenő ritmust talált; egy Los Angeles-i lemezlovas élő adásban még az egyest sem találta benne. A záró gitárszólót öt-hat felvételből fésülték össze, ezért Buckinghamnek utólag meg kellett tanulnia a saját szólamát. A cikkben szétszedjük ezt a három és fél percet, a stúdióvitáktól a 963 koncertig, és megnézzük, hogyan fér meg benne egy hatalmas refrén és egy hamisnak tartott vád.
