SoundReborn dalbemutató

Aerosmith What It Takes

Country-western dalnak indult, az Aerosmith mégis rockosabbra húzta, mert tartottak attól, hogy a countryrádiók beskatulyázzák. A „What It Takes” végül 1990 legsikeresebb rockrádiós dala lett, miközben díjra sosem jelölték, a brit listára pedig fel sem került. Nyolc évig ez maradt a zenekar utolsó amerikai top tízes slágere, mégis jóval kevésbé ismert, mint a későbbi Aerosmith-balladák.

19896:28rock · power ballada · country18 perc olvasási idő
Steven Tyler fekete-fehér koncertfotón, felemelt kézzel
A Pump album teherautós borítóképe Aerosmith-logóval
A DAL MAGJAKÉRÉS · FOGSÁG · ELENGEDÉS
Indítsd el, mielőtt továbbmészSpotify · Aerosmith

A minap pihenésképp elővettem bakeliten a Pumpot, de ezúttal nem az elejéről indítottam el. Rögtön a B oldal utolsó számát kerestem meg, mert bevillant, hogy a „What It Takes” nagyot szólhat. Mire elkezdtem utánanézni a történetének, már ötödször tettem vissza a tűt.

Pedig a Pump az egyik első CD-m volt. Tizenévesen a zúzósabb dalok hamarabb megtaláltak, a „What It Takes”-hez pedig tizedik számként tényleg el kellett jutni. Ha sikerült, kellemes, harmonikás lezárásnak hallottam. Most derült ki számomra, mennyi minden fölött siklottam át akkor. Ugyanaz a dal szólt, csak ezúttal dolgom volt vele.

01 / KELETKEZÉS

Egy country-dal, amit rockká alakítottak

1989-ben a rockrádiók tele voltak gondosan megépített power balladákkal: halkabb verze, egyre nagyobb refrén, gitárszóló és stadionméretű befejezés. Az Aerosmith is pontosan ismerte ezt a formát. Az 1987-es „Angel” a zenekar addigi legnagyobb amerikai slágere lett, Joe Perryék mégsem akarták még egyszer megírni ugyanazt.

Volt mit veszíteniük. Az 1985-ös Done with Mirrors nem hozta meg a remélt visszatérést, a drogproblémák pedig régen túlmentek a romantikus rock and roll-mítoszon. A Run-D.M.C. „Walk This Way”-feldolgozása új közönséget hozott, a rehabilitáció után készült Permanent Vacation pedig ismét sikeressé tette az Aerosmitht. A Pumpnak azt kellett bizonyítania, hogy ez a visszatérés tartós.

Az Aerosmith a vancouveri Little Mountain Soundban dolgozott, miközben a szomszéd stúdióban a Mötley Crüe rögzítette a Dr. Feelgoodot. Tyler és a Margarita Horns átjártak közreműködni, Mick Mars erősítője pedig állítólag az Aerosmith felvételeibe is áthallatszott. Ennyire közel készült egymáshoz a korszak két meghatározó rocklemeze.

Az Aerosmith zenekar egy Pump korszakbeli fotón
Az Aerosmith a Pump korszakában.
Aerosmith Rock N Roll Comics képregényborító
Aerosmith a Rock N Roll Comics 11. számának borítóján.

Ehhez képest a „What It Takes” demója Perry szerint erősen country-western volt, Brad Whitford pedig eredetileg billentyűs dalként emlékezett rá. Különlegesnek érezték, a countryrádiós skatulyától viszont tartottak, ezért elektromos gitárokkal és Tyler egyre nyitottabb, karcosabb énekével rockosabbra húzták. Perry stringbendere közben megtartotta a country jellegzetes hajlításait. A kétféle hangzás együtt maradt a végleges felvételen.

Bruce Fairbairn producer egy akkordeont is rátett. Legalábbis Perry így emlékezett, a hivatalos kreditekben ugyanis sem a hangszer, sem a játékos neve nem szerepel. Tyler albumkreditje szájharmonikára vonatkozik, ami más hangszer. A felvételen hallható harmonikát játszó zenészt így továbbra sem lehet biztosan azonosítani.

Desmond Child szerepéről ellentmondanak egymásnak a források. Perry 1990-es interjúja szerint Child nem volt jelen az írásnál, és egy korábbi közös munkából származó refrénrész került a dalba. A későbbi beszámolók már arról szólnak, hogy Child Tyler improvizált ötleteit rendezte össze. Elképzelhető, hogy az alap nélküle született, ő pedig később adott neki formát, de ennél biztosabbat nem lehet állítani.

02 / ALKOTÓK

A dal mögött dolgozó csapat

Az Aerosmith 1970-ben alakult Bostonban, és ezen a felvételen a klasszikus ötös játszik: Steven Tyler énekel, Joe Perry és Brad Whitford gitározik, Tom Hamilton basszusozik, Joey Kramer dobol. A bluesos gitárfrázisok és Tyler karcos hangja már a halkabb sorokban is ismerőssé teszik a zenekart. Egy szakítóballadában különösen jól működik ez a sérült, fáradt énekhang.

A vancouveri felvételeket 1989 februárja és júniusa között Bruce Fairbairn producer irányította, Mike Fraser pedig hangmérnökként és keverőként dolgozott. A Pump sikerével az Aerosmith már tartós visszatérésről beszélhetett, négy évvel később pedig a Get a Grip még nagyobb közönséghez vitte el ugyanezt a korszakot.

Bruce Fairbairn gitárral ülve
Bruce Fairbairn · producer

Bruce Fairbairn trombitásból lett a nyolcvanas évek egyik meghatározó rockproducere. A Bon Jovi lemezein már megmutatta, hogyan lehet nagy és közben áttekinthető rockhangzást készíteni. Perry szerint az Aerosmithnek is nyugodtan megmondta, ha valami rossz. Ő hívta be Randy Raine-Reuscht is, akit egy rádióadásban hallott meg; az etnomuzikológus játszotta a Pump különös közjátékait és a „What It Takes” végén hallható instrumentális részt.

Desmond Child bordó hátterű portréja
Desmond Child · társszerző

Desmond Child a Kiss és a Bon Jovi nagy slágerei után érkezett az Aerosmithhez, amely eleinte bizalmatlanul fogadta. Saját elmondása szerint Perry keresztbe tett karral méregette az első közös napon; a „Dude (Looks Like a Lady)” sikere oldotta fel az ellenállást. Child közvetíteni is tudott Tyler és Perry között. A „What It Takes” szövegében az ő slágerérzéke találkozik Tyler jóval rendezetlenebb képeivel.

John Kalodner hosszú hajjal és szakállal
John Kalodner · A&R

John Kalodner, a Geffen A&R-embere ragaszkodott a külső dalszerzőkhöz és Fairbairnhez, amikor a zenekar pályája mélyponton volt. Nélküle ez a csapat valószínűleg nem állt volna össze.

Mike Fraserről kevesebbet szokás beszélni, pedig a hangszerek az ő keverésében végig jól elkülönülnek, miközben a refrének fokozatosan nagyobbak lesznek. A dalnak ezért nem kell folyamatosan maximális hangerőn szólnia.

03 / HANGZÁS

Harmonika a hard rock közepén

Az első tizenöt másodperc alapján akár egy másik előadóra is gondolhatnánk. A harmonika, pontosabban tangóharmonika kopott, kissé rezignált hangulatot ad, és Tyler belépéséig alig hallani valamit a megszokott Aerosmithből. A hangszer hosszú hangjai szépen kapcsolódnak Tyler elnyújtott első felkiáltásához. Itt még egészen világos, hogy a dal countryötletből indult.

Joey Kramer dobja stabilan tartja a számot. A pergő és a lábdob egyenes rockalapja hagyja érvényesülni az éneket, Tom Hamilton basszusa pedig összeköti a ritmust a fokozatosan belépő gitárokkal. A 142 BPM papíron gyorsnak tűnhet, felezett érzetben azonban kényelmes, 71 körüli tempónak halljuk. Ettől ráérősen indul, mégsem válik vontatottá.

A gitárok nem egyetlen nagy riffre épülnek. Akkordrétegek, apró díszítések, bluesos hajlítások és hosszú kitartott hangok teszik egyre sűrűbbé a hangzást. Egy korabeli Guitar World-interjú hozzáférhető kivonata szerint Perry EMG hangszedős Guild T-250-est használt, háromkaros Hipshot stringbenderrel. Ez játék közben változtatja a húrok hangmagasságát, és a pedal steelből ismerős country-s hajlítást hozza át az elektromos gitárra. Ezt a twanget a felvételen is hallani, a konkrét eszközt azonban a forrás korlátozottsága miatt érdemes óvatosan kezelni.

Perry szólója szerencsére nem technikai bemutató. A karcos hang és a hosszan kitartott hajlítások ugyanazt a feszültséget tartják fenn, amely addig Tyler énekében volt. A refrének felé egyre több gitárréteg kerül be, kitágul a sztereótér, az alaptempó és a dob mégis fegyelmezett marad. A fokozást főként az egyre több hangszer és a szélesebb hangkép adja.

Tyler az alsóbb sorokban szinte beszélve mondja a kérdéseket, a magasabb részeken pedig teljes erőből énekel. A versszakokban még közelről halljuk a sértettséget, a refrént viszont már együtt lehet üvölteni vele. Tom Hamilton olyan balladának nevezte, amelyből hiányzik a giccs, és amelyben valódi az érzelem. Egyetértek vele: Tyler előadása miatt a nagy gesztusok sem érződnek üresnek.

Bakeliten a „What It Takes” teltebb és kissé nyersebb karaktert kap. Az ének rekedtsége hangsúlyosabb, a levegővételek és a sorvégi érdes hangok közelebb kerülnek. A harmonika szárazabb, porosabb tónusa jobban összesimul a gitárokkal, amelyeknek a torzítása szemcsésebb és kevésbé fényes. A pergő szélesebbet üt, a basszus puhább, súlyosabb alapot ad, a cintányérok pedig finomabban simulnak a refrénekbe. Az egész felvétel egységesebbnek hat, és erősebben hallatszik benne az Aerosmith bluesos, kissé kopott oldala.

04 / FELÉPÍTÉS

Tizenöt másodperc country, aztán fordul a dal

Steven Tyler átveszi az irányítást

Alig kell várni: a rövid, harmonikás intro után belép Tyler, és már az első sorral világossá teszi, hogy ez egy szakítás utáni számonkérés.

Jöhet a gitár

Tyler egyszerűen bekiabálja, hogy „gitár”, és már indul is Perry szólója. Jó, hogy ez a spontán pillanat bent maradt a gondosan felépített stúdiófelvételben.

Ami már túlvezet a dalon

A dal addigra akár véget is érhetne, de a sáv tovább fut. Randy Raine-Reusch lahu tökszájorgonájával zárul a teljes Pump album.

A „What It Takes” hat és fél percig marad érdekes, pedig nem dob be minden szakaszban új ötletet. A rövid intro után az első versszak gyorsan személyesre vált, a refrénben pedig megszólal az egész zenekar. Az első körből már értjük a felépítést, utána viszont minden visszatérés valamivel erősebben szól.

A második versszak belső utalásai és nyersebb képei után az ének átadja a helyét a gitárnak. A szóló nem különálló attrakció, mert ugyanazt a feszült hangulatot tartja fenn, amely addig a szövegben volt. A bridge-ben Tyler már jóval kevésbé fegyelmezetten tér vissza.

A korábbi kérdésekben még volt sértettség és számonkérés. A bridge felszólításai közben kiderül, hogy a beszélő választ sem akar igazán, csak azt szeretné hallani, hogy a másik sem jutott tovább. Az utolsó refrén szerkezetileg alig változik, mégis nagyobbnak hat, mert Tyler addigra sokkal kevésbé fogja vissza magát.

Az outróban Tyler már csak azt ismétli, hogy engedd el. Egyre szabadabban énekel, a zenekar pedig még egy ideig folytatja, mielőtt a rejtett instrumentális következne. Jól áll a dalnak, hogy nem sieti el a befejezést; a rádiós változatból hiányzó rész is hozzátartozik az albumélményhez.

Az Aerosmith és a Run-D.M.C. tagjai egy stúdió keverőpultja körül
Az Aerosmith és a Run-D.M.C. a stúdióban.
05 / DALSZÖVEG

Mondd meg, hogyan engedjelek el

A dalszöveg alaphelyzete elsőre ismerős: valaki elment, a másik pedig képtelen elfogadni, milyen könnyen folytatódik nélküle az élet. Tyler végig a távozó félhez beszél, és tőle kérdezi, hogyan lehet megszabadulni a fájdalomtól. Minél többször ismétli el a cím kérdését, annál kevésbé hangzik számonkérésnek, és annál inkább könyörgésnek.

There goes my old girlfriend
There's another diamond ring
And all those late night promises?
I guess they don't mean a thing
„Ott megy a volt barátnőm, az ujján már egy másik gyémántgyűrű. És azok a késő éjszakai ígéretek? Úgy látszik, semmit sem jelentettek.”

Négy sor elég a klasszikus country-jelenethez: a régi társ már másvalakihez tartozik, a közös ígéretek pedig utólag értéktelennek tűnnek. Tyler látszólag csak felidézi ezeket, közben már számon is kéri a másikat.

So, baby, what's the story?
Did you find another man?
Is it easy to sleep in the bed that we made?
„Mondd, bébi, mi történt? Találtál valaki mást? Könnyű abban az ágyban aludnod, amelyet ketten vetettünk meg?”

Az „ágy, amelyet megvetettünk” ismert szólásból indul, és arra emlékeztet, hogy ezt a kapcsolatot ketten építették. Az alvás képe a refrénben tér vissza, akkor már nyílt vádként.

I used to feel your fire
But now it's cold inside
And you're back on the street
Like you didn't miss a beat, yeah
„Régen éreztem benned a tüzet, most odabent már hideg van. Te pedig újra kint vagy az utcán, mintha egyetlen ütem sem maradt volna ki.”

A kihűlt tűz hagyományos kép, a kihagyott ütem viszont játékosabb. Azért működik jól, mert a másik fél könnyed továbblépéséről szól, miközben a zenekar is változatlan tempóban halad.

Tell me what it takes to let you go
Tell me how the pain's supposed to go
Tell me how it is that you can sleep in the night
Without thinking you lost everything that was
Good in your life to the toss of the dice
„Mondd meg, mi kell ahhoz, hogy elengedjelek. Mondd meg, hogyan múlik el ez a fájdalom. Hogy tudsz éjjel aludni úgy, hogy eszedbe sem jut: egyetlen kockadobással elvesztettél mindent, ami jó volt az életedben?”

Négyszer fut neki ugyanannak a kérdésnek a refrén, választ mégsem kapunk. A kockadobás képe némi önfelmentést is ad: könnyebb a véletlent okolni, mint végiggondolni, hogyan jutottak idáig.

Yeah
Girl, before I met you
I was F.I.N.E, fine
But your love made me a prisoner
„Mielőtt megismertelek, teljesen F.I.N.E. voltam, jól voltam. A szerelmed aztán fogollyá tett, a szívem pedig azóta is a büntetését tölti.”

Már a betűzés elárulja, hogy a beszélő nincs jól. Az F.I.N.E. a második dal címe és az eredetileg tervezett albumcím is volt; a „szétcsúszott, bizonytalan, neurotikus és érzelmes” állapotot rejti. Tyler közben úgy tesz, mintha csak a hétköznapi „fine” szót nyújtaná el.

Yeah, my heart's been doing time
You spent me up like money
Then you hung me out to dry
It was easy to keep all your lies in disguise
„Eltékozoltál, akár a pénzt, aztán kiakasztottál száradni. Könnyű volt minden hazugságodat elrejteni, mert már túl mélyen voltam, és ott volt az ördög a szemedben.”

Itt jön a dal legnyersebb képsora. A beszélőből előbb elkölthető tárgy, majd használat után félretett ruha lesz. Ezek a képek közelebb állnak a hetvenes évekbeli Aerosmith világához, mint a szokásos power balladák szívfájdalmához.

Tell me that you're happy that you're on your own, yeah, yeah, yeah
Tell me that it's better when you're all alone
Tell me that your body doesn't miss my touch
Tell me that my loving didn't mean that much
Tell me you aren't dying when you're crying for me
„Mondd, hogy boldog vagy egyedül. Mondd, hogy így jobb neked. Mondd, hogy a testednek nem hiányzik az érintésem, és a szerelmem nem jelentett sokat. Mondd, hogy nem halsz bele, amikor miattam sírsz.”

Az első négy felszólítással a beszélő egyenként tagadtatná le a kapcsolat minden fontos részét. Az utolsó mondat már róla árul el többet: abban reménykedik, hogy a másik még mindig szenved érte. Innentől sokkal több a könyörgés, mint a vád.

Tell me who's to blame for thinking twice
No, no, no, no, 'cause I don't want to burn in paradise
Ooo
Let go, let go, let go
„Mondd meg, ki hibázott, amikor újragondolt mindent. Nem akarok a paradicsomban elégni. Engedd el, engedd el, csak engedd el.”

Mire az outróhoz érünk, a refrén hosszú kérdéséből a rövid „engedd el” marad. A beszélő már nem vár magyarázatot, csak ismétli ezt a két szót, mintha attól könnyebb lenne megtenni. Szeretem, hogy a dal nem próbál kulturált lezárást színlelni: Tyler hangja szétesik, válasz pedig továbbra sem érkezik.

A szöveg egyetlen nevet sem mond ki, és nincs megbízható forrás arra, hogy Steven Tyler valamelyik konkrét kapcsolatáról szólna. Ez jót tesz neki: könnyű ráismerni arra, amikor valaki már minden racionális érvet ért, érzelmileg mégis ugyanott tart.

06 / VIZUÁLIS RÉTEG

Két klip készült hozzá

1990-ben két hivatalos videó készült a „What It Takes”-hez, és a két változat egészen más oldalról közelíti meg ugyanazt a dalt. Wayne Isham egy zsúfolt koncerthelyszínre vitte az Aerosmitht, Keith Garde és Martin Torgoff pedig a Pump stúdiómunkájából építette fel a saját klipjét. Az egyik a zenekar nyers színpadi oldalát mutatja, a másik azt, hogyan készül a háttérben egy ennyire gondosan felépített felvétel.

Isham változatában az Aerosmith csirkedrót mögött játszik a dallasi Longhorn Ballroomban, miközben a countryklub közönsége körülöttük egyre kezelhetetlenebbé válik. Az este végül verekedésbe fordul, így a képek jóval koszosabb, veszélyesebb világot teremtenek annál, amit egy rádióbarát power balladától várnánk. Közben a helyszín, a közönség és a dal harmonikás, country felől érkező hangzása természetesen kapcsolódik össze. A videó ettől a szám eredeti zenei karakterét is jobban láthatóvá teszi.

A Longhorn Ballroom története külön réteget ad ehhez. A helyet Bob Willsnek, a western swing egyik legfontosabb alakjának építették, később Jack Ruby bérelte, majd a Sex Pistols is fellépett benne. Country, amerikai klubkultúra és punkbotrány fér meg ugyanabban az épületben. Az Aerosmith pontosan egy ilyen helyen adja elő azt a dalt, amely country-western ötletből indult, végül mégis rockrádiós sláger lett.

Keith Garde és Martin Torgoff másik klipje a The Making of Pump felvételeiből készült. Ebben a zenekar és a stúdiómunka kerül előtérbe: azt a közeget látjuk, amelyben a dal hangzása összeállt. Ez a változat kapott nagyobb MTV-rotációt, később pedig „What It Takes (The Recording Of)” címen felkerült a Big Ones You Can Look At videóválogatásra. A koncertklip felfokozott helyzetével szemben itt maga a felvétel készítése tartja fenn a figyelmet.

A két videó közös erénye, hogy egyik sem játszatja el szereplőkkel a dalszövegben leírt szakítást. Isham a dal mögötti feszültséget egy széteső klubestében mutatja meg, Garde és Torgoff pedig közel enged a zenekarhoz és a stúdióhoz. Együtt ugyanazt a kettősséget hozzák, amely a felvételben is működik: kívül gondosan felépített sláger, belül sértettség, zűrzavar és egyre kevésbé fékezett érzelem.

07 / FOGADTATÁS

Amerikában nagy sláger lett

A „What It Takes” 1990. február 26-án jelent meg kislemezként, a „Monkey on My Back” társaságában. A Billboard Hot 100-on a kilencedik helyig jutott, és tizenhét hetet töltött a listán. Az Album Rock Tracks, mai nevén Mainstream Rock mezőnyében első lett, sőt az egész 1990-es év legsikeresebb dala volt. Nyolc évig ez maradt az Aerosmith utolsó amerikai top tízes slágere, egészen az „I Don’t Want to Miss a Thing” megjelenéséig.

Mindez mégsem tette a Pump leglátványosabb sikerévé. A négy kislemez közül a Hot 100-on csak a harmadik legjobb eredményt érte el, a brit listára fel sem került, és sem Grammy-, sem American Music Award-, sem MTV-jelölést nem kapott. A David Fincher rendezte „Janie’s Got a Gun” közben két MTV Video Music Awardot nyert, a „The Other Side” pedig a következő évben kapott díjat.

Nagy-Britanniában eleve más volt az Aerosmith helyzete. A Q Magazine már akkor megjegyezte, hogy a zenekar az Egyesült Államokban több tízmillió lemezt adott el, ott viszont a rock- és metalközegen kívül alig ismerték. Maga a Pump végül a brit albumlista harmadik helyéig jutott, a záró ballada önálló slágerként mégsem talált közönségre.

A kritikák kedvezően fogadták az albumot és a dalt is. Kim Neely a Rolling Stone-ban a zongorás, akusztikus karaktert az 1976-os „Home Tonight”-hoz kötötte. Stephen Thomas Erlewine később több érzelmet és nyerseséget hallott benne, mint az Aerosmith más power balladáiban. Robert Christgau B+ minősítést adott a Pumpnak, és félig fanyarul azt írta, hogy még a „daldoktorok” sem tudják megállítani a zenekart.

A dal utólag több Aerosmith-rangsorban is előkelő helyet kapott. Az Ultimate Classic Rock a zenekar számai között a kilencedikre, a balladák között a negyedikre sorolta, a „Cryin’”, az „Amazing”, az „Angel” és az „I Don’t Want to Miss a Thing” elé.

Rajongói olvasat

A hallgatói vitákban hamar előkerül a régi kérdés: melyik Aerosmith az igazi? A hetvenes évek nyersebb korszakához kötődő közönség egy része túl simának, rádióra szabott „Aerosmith 2.0”-nak hallja a Desmond Childdal készült dalokat. Mások éppen a „What It Takes”-ben érzik azt az érzelmi súlyt és dalszerzői fegyelmet, amely szerintük a régi zenekarból hiányzott. Nem meglepő, hogy aki a két korszak valamelyikén keresztül ismerte meg az együttest, mást keres benne.

A Songfacts hozzászólói rendszeresen emlegetik Tyler záró énekét, és próbálják kibogozni, mit mond a legvégén. A 6:28-as hosszúságot viszont alig kifogásolják.

Egy 2010-es fórumhozzászóló minden idők kedvenc Aerosmith-dalának nevezte, mire valaki azt válaszolta: ritkán látni ezt a címet bárki kedvenceként, de ő is nagyszerű számnak tartja. Ismerős reakció. Nálam sem volt kedvenc, és sok év kellett hozzá, hogy ennyire megszeressem. Most viszont újra és újra visszateszem.

08 / ÉRDEKESSÉGEK

Rejtett hangszer, letiltott cím, csirkedrót

A Pump az Aerosmith tizedik stúdióalbuma, 1989. szeptember 12-én jelent meg a Geffen Recordsnál. A Permanent Vacation sikeres visszatérése után ez bizonyította, hogy a zenekar új korszaka tartós lehet. Az album a Billboard 200 ötödik helyéig jutott, az 1990-es év végi amerikai listán pedig negyedik lett. Az Egyesült Államokban hétszeres platinalemez, világszerte pedig több mint tízmillió példány fogyott belőle. Nagy-Britanniában a harmadik, Ausztráliában az első helyet érte el.

A lemez négy húzódala külön-külön is komoly pályát futott be. A „Love in an Elevator” lett az Aerosmith első listavezetője a Mainstream Rock mezőnyében, és az ötödik helyig jutott a Billboard Hot 100-on. A „Janie’s Got a Gun” negyedik lett, Grammy-díjat és két MTV Video Music Awardot nyert. A „The Other Side” szintén vezette a rocklistát, majd MTV-díjat kapott. A „What It Takes” a Hot 100 kilencedik helyéig jutott, a rockrádiós listán viszont első lett, és ott 1990 legsikeresebb dalának bizonyult. A Pump tizedik, záró száma egyben a lemez leghosszabb felvétele.

5:17 körül az ének már elhallgatott, ekkor szólal meg a lahu nép tökhéjas szájorgonája, a naw. Randy Raine-Reusch játssza, aki etnomuzikológusként és hangszer-organológusként dolgozott, később pedig a Cirque du Soleil zenei tanácsadója lett. Fairbairn egy rádióműsorban hallotta meg, aztán egyszerűen felhívta. Raine-Reusch játszotta a Pump üvegharmonikás, dulcimeres és thai khaenes átvezetőit is.

Az albumverzió 6:28 vagy 6:29 hosszú, a válogatások „single version” felvétele 5:11, a tényleges rádiós kislemez pedig egy 4:02-es CHR Remix/Edit volt. Ez a rövidített változat vezette a rockrádiós listát. A rádióban tehát közel két és fél perccel rövidebb felvételt hallottak, mint ami az albumra került.

Eredetileg az F.I.N.E. lett volna az album címe, John Kalodner azonban blokkolta. A betűszó ennek ellenére megmaradt a lemez második számának címében, a borító teherautóinak motorháztetőjén és a „What It Takes” második versszakában.

Norman Seeff borítófotóján két egymásra helyezett International teherautó látható. Amikor Gabrielle Raumberger bemutatta a tervet, Tyler megkérdezte, mit akarnak mondani a zenekarról ezekkel az öreg járművekkel. Raumberger azt felelte, hogy klasszikusok. Tyler csak annyit mondott: ügyes mentés. Később egy aláírt próbanyomaton újra visszaírta neki a régi teherautós kérdést. Szeretem az ilyen történeteket.

A Geffen a lemez szexuális és drogos utalásai miatt tartott a Parents Music Resource Center tiltakozásától, ezért az albumfüzetből kimaradtak a dalszövegek. Tyler később sajnálta a döntést, a zenekar pedig a turnéprogramban pótolta őket. Az 1989-es vásárló így éppen a „What It Takes” egyik legjobb tulajdonságát, a nyers képhasználatot nem követhette a lemez mellől.

Keith Urban 2005. november 3-án Clevelandben élőben feldolgozta a „What It Takes”-t. Tizenöt évvel a megjelenés után a dal egy countryénekes műsorában is megszólalt.

09 / FURTHER LISTENING

Öt dal a What It Takes mellé

A válogatásnál a „What It Takes” különböző rétegeit akartam körbejárni. Az „Angel” megmutatja, milyen power balladát nem akart még egyszer elkészíteni az Aerosmith, a Bon Jovi dala pedig Bruce Fairbairn korabeli, stadionméretű rockhangzásához ad viszonyítási pontot. Patsy Cline felől jobban érthető a dal country-western alapérzete, Steven Tyler későbbi szólólemeze pedig megmutatja, hová jutott nála ez a vonzalom. Zach Bryan már a jelenből kapcsolódik ugyanahhoz az érzelmi helyzethez. Az öt dal együtt végigvezet a közvetlen előzményeken, a countrygyökereken és azon, hogyan működik ugyanez a kiszolgáltatottság egy mai felvételen.

➜ Aerosmith: „Angel” (Permanent Vacation, 1987). Ugyanaz a Tyler és Desmond Child alkotópáros dolgozott rajta két évvel korábban, Perryék mégsem akarták megismételni. Az „Angel” szintetizátorosabb, gondosan kifényesített ballada; a „What It Takes” a harmonikával, a lazább ritmikával és a rendezetlenebb énekkel távolodik tőle. Egymás után hallgatva rögtön érthető a döntés.

➜ Bon Jovi: „I’ll Be There for You” (New Jersey, 1988). Lassú építkezés, drámai bridge és hatalmas refrén: Fairbairn pontosan tudta, hogyan kell stadionméretű power balladát készíteni. Country-színek nélkül azt is megmutatja, milyen irányba vihette volna a „What It Takes”-t a korabeli rutin. Egymás után hallgatva sokkal jobban feltűnik, mennyivel bluesosabb és kopottabb az Aerosmith hangja.

➜ Patsy Cline: „I Fall to Pieces” (kislemez, 1961). A „nem tudlak elengedni” helyzet egyik klasszikus country-pop megfogalmazása, egyszerű dallammal és visszatérő fájdalommal. Perry country-western demóról beszélt; mivel az a felvétel nem hozzáférhető, Patsy Cline dala segít elképzelni az alapérzetet, amelyből az Aerosmith elindulhatott.

➜ Steven Tyler: „We’re All Somebody From Somewhere” (We’re All Somebody From Somewhere, 2016). Huszonhét évvel később Tyler Nashville-ben már nyíltan vállalta a twanget, az Americanát és a countryhangszerelést. Ez identitás- és hazatérésdal, így más érzelmi helyzetből indul, a rekedt előadás és a hangszerelés mégis összeköti őket. A két felvételt érdemes egymás után meghallgatni.

➜ Zach Bryan: „Something in the Orange” (American Heartbreak, 2022). Ugyanazt a bénult állapotot járja körül: tudom, hogy menni kellene, mégsem tudok elengedni. A hangszerelés jóval szikárabb, a nagy pillanatot főként az adja, ahogy Bryan egyre kevésbé fogja vissza az énekét. Ma egy countryelőadó rockos erejű szakítóballadával érhet el óriási közönséget.

10 / KONCERTEN

Több mint hétszáz koncerten játszották

A „What It Takes” 1990. február 28-án, két nappal a kislemez megjelenése után került először színpadra az arizonai Chandlerben. Az Aerosmith később több mint hétszázszor játszotta, bár a „Walk This Way”, a „Dream On” és a „Sweet Emotion” jóval többször került elő.

Tom Hamilton szerint élőben komoly próbatétel, bármennyire egyszerűnek tűnik. Tyler éneke és az egyre nagyobb refrének kevés hibalehetőséget hagynak. A vegasi Deuces Are Wild rezidencián rendszerint a főszett közepén került elő, egy keményebb rocker után és a „Love in an Elevator” előtt.

Az itt beágyazott felvétel Pittsburghben készült 1993-ban, a Get a Grip megjelenésének évében. A koncertverzióból jól hallani, mennyit bír el a dal stúdiós rétegek nélkül is: Tyler éneke marad a középpontban, a refrének pedig színpadon még nagyobbra nőnek. A videót az Aero Remember csatorna tette közzé.

Néhány feltűnő koncertből viszont kimaradt. Nem játszották az 1990-es MTV Unplugged koncerten, Woodstock ’94-en, a 2014-es doningtoni filmben és a 2017-es Rock in Rióban sem. A 2023-as Peace Out búcsúturné három megtartott állomásán sem került elő. Az utolsó estén Tyler megsérült, a turné leállt, majd 2024-ben a zenekar bejelentette, hogy felhagy a koncertezéssel.

11 / személyes verdikt
10/10

Sokáig a Pump jól eső, könnyedebb lezárásaként gondoltam erre a számra. Ennyi újrahallgatás után már nehéz megértenem, hogyan maradhatott nálam ilyen sokáig a nagyobb dalok mögött.

Nálam ez 10/10. Nem találok benne olyan kompromisszumot, amely gyengítené. A rádióra szabott szerkezet mellett ott maradt a harmonika, Tyler szóló előtti bekiabálása és a hosszú albumzárás. Az Aerosmith balladahagyománya persze jóval korábban kezdődött: a „Dream On” már a bemutatkozó lemezen megmutatta, mekkorát tud szólni Tyler hangja lassabb, drámai környezetben. A „What It Takes” ennek a hagyománynak egy új, rádióbarát fejezetét nyitotta meg. A „Cryin’” nagyobb klipet kapott, az „Amazing” látványosabb lett, az „I Don’t Want to Miss a Thing” pedig világslágerré nőtt. Ezek közvetlen előzménye már ott van a Pump B oldalának legvégén.

Különösen most érzem ezt, miközben írom a cikket, és újra meg újra meghallgatom. Ez a nóta óriási. Jóval kevesebben ismerik, mint kellene, talán azért is, mert az Aerosmith későbbi balladái sokkal nagyobb figyelmet kaptak. Nálam most már biztosan nem marad a lemez végén elfelejtve. Mire leírtam ezt a bekezdést, megint elindítottam.

Források és további olvasnivalók

Keletkezés, Zenekar, Emberek

Zene, Időhorgony, Szöveg

Vizuális Réteg

Listák, Eladás, Kritika

Élő Élet, Feldolgozások, Közösség

Ha tetszett, hallgasd mélyebben ezeket is

További dalbemutatók a blogon

Scorpions – Still Loving You

Scorpions – Still Loving You

A Scorpions Still Loving You-ja hat és fél perc alatt jut el a suttogástól a robbanásig: tiszta, sztereóban szétnyíló gitárok, egy Gisz-moll melankólia, majd egy powerchordokból épülő refrén, ami minden visszatéréssel nagyobbra nő. 1984-ben, a Love at First Sting csúcspontján a német banda bebizonyította, hogy a legtisztább szerelmes balladákat rockzenekarok írják, és hogy egy hat és fél perces lassú is lehet stadionméretű. A következőkben megnézzük, hogyan érlelődött a dal hat évig, mit keres a szövegében a berlini fal, kik álltak a hangzása mögött, és miért okozott állítólag baby boomot Franciaországban.

Fleetwood Mac – Go Your Own Way

Fleetwood Mac – Go Your Own Way

A „Go Your Own Way” úgy lett a Rumours első kislemeze, hogy a dal címzettje ott állt a másik mikrofon mögött. Buckingham Stevie Nicksről írta, Nicks pedig hiába kérte, hogy vegye ki a legbántóbb sort. Mick Fleetwood közben a Rolling Stones egyik számából próbálta kibányászni a dobmintát, végül saját, félrebillenő ritmust talált; egy Los Angeles-i lemezlovas élő adásban még az egyest sem találta benne. A záró gitárszólót öt-hat felvételből fésülték össze, ezért Buckinghamnek utólag meg kellett tanulnia a saját szólamát. A cikkben szétszedjük ezt a három és fél percet, a stúdióvitáktól a 963 koncertig, és megnézzük, hogyan fér meg benne egy hatalmas refrén és egy hamisnak tartott vád.

Pearl Jam – Black

Pearl Jam – Black

A „Black” úgy lett a Pearl Jam egyik legnagyobb dala, hogy a zenekar mindent megtett azért, hogy ne váljon hagyományos slágerré. A zene még „E Ballad” címen jutott el Stone Gossard kazettáján egy huszonöt éves San Diegó-i benzinkutashoz: Eddie Vedderhez. 1991-ben felkerült a Tenre, de Vedder megvétózta a kislemezt és a klipet is. A rádiókat ez nem érdekelte. Huszonöt hétig tartották a Billboard listáján, magasabbra emelve a díjnyertes „Jeremy”-nél. 2026 februárjában, harmincöt évvel később, a „Black” visszatért a slágerlistára. Mi tart életben ilyen sokáig egy dalt, amelyet saját énekese próbált megóvni a slágergépezettől?