SoundReborn dalbemutató

Arctic Monkeys I Bet You Look Good on the Dancefloor

Az Arctic Monkeys 2005-ös debütáló kislemeze, az I Bet You Look Good on the Dancefloor egy alig háromperces, féktelen indie rock-roham, amelyben Alex Turner egy zsúfolt klub félhomályából figyeli a táncparketten magabiztosan mozgó lányt. A szöveg egyszerre vágyakozó és csípősen ironikus, miközben a zakatoló dobok, a karcos gitárok és Turner sürgető éneke pontosan visszaadják egy átmulatott éjszaka izgalmát, esetlenségét és túlfűtött energiáját.

20052:54garage rock · post-punk revival18 perc olvasási idő
A fiatal Arctic Monkeys tagjai fekete-fehér csoportképen, Alex Turner középen
Az I Bet You Look Good on the Dancefloor kislemez borítójának pult mögött álló nőalakja
A DAL MAGJAZAJ · LENDÜLET · RAJT
Indítsd el, mielőtt továbbmészSpotify · Arctic Monkeys

Az Arctic Monkeys sosem volt igazán az én zenekarom. Ha valamit szívesebben hallgatok tőlük, az az AM, a 2013-as lemez letisztult, sötét és csábító világa számomra izgalmasabb. A korai, ideges gitárzenére kíváncsiságból néztem rá, részben egy közeli családtag miatt, akinek a Monkeys az egyik legnagyobb kedvence. Kíváncsi lettem, mit szeret ő ennyire ebben a bandában, és mit találok én abban a dalban, amelyik először odarakta őket a brit zene középpontjába. Hiszen ne feledjük nem sokkal az indulás után már olimpia megnyitón zenéltek.

Utólag könnyű eleve sikerre ítélt zenekarként nézni az Arctic Monkeysra. 2005-ben azonban még négy húsz év körüli sheffieldi srác szívből jövő próbálkozását lehet tetten érni ebben az energiabombában, és ha velem jöttök, akkor megismerhetitek azt a történetet, ahogy rockzenekar ritkán indul el. A közönség ugyanis kivételezett helyzetben volt: a dal hamarabb lett sláger a színpadon, mint hivatalosan megjelenő anyag. Engem ebben a kirobbanásban ugyanannyira érdekel a történet, mint az, hogy a felhajtás mögött amúgy mit is tud a nóta.

01 / KELETKEZÉS

A rajongók emelték fel

2005 őszén az Arctic Monkeys már megtöltötte a kétezres londoni Astoriát, miközben hivatalos kislemezük még nem volt a boltokban. Fordítva történt minden. A zenekar korai demóit CD-re írták és ingyen osztogatták a koncerteken, a felvételeket pedig rajongók töltötték fel fórumokra és a MySpace-re. A később Beneath the Boardwalk néven ismert csomag úgy terjedt, hogy a banda alig irányította a folyamatot. Mire a zeneipar észrevette őket, a közönség már tudta a szövegeket.

Az „első MySpace-zenekar” címke jól hangzott a sajtóban, csak túlságosan rendezetté teszi a történetet. A fanoldalt nem a banda menedzselte; a terjedés jelentős része lelkes hallgatók munkája volt. Anton Brookes sajtós később is azt hangsúlyozta, hogy a jelenséget a rajongók hozták létre, az új technológia csupán felgyorsította. Egy helyi klubközönség hirtelen országos méretben tudta továbbadni a saját felfedezését.

A brit gitárzene eközben tele volt ígéretes új bandákkal. A Strokes amerikai sikere, a Libertines szétesős romantikája, a Franz Ferdinand táncolható gitárjai és a Kaiser Chiefs kocsmai refrénjei után mindenki a következő nagy nevet kereste. A műfaj ismerős volt, a részletek viszont sajátok: dél-yorkshire-i kiejtés, sheffieldi klubok, taxisok, kidobók és ügyetlen csajozási jelenetek. Ettől lehetett őket néhány sor után felismerni.

2005 júniusában a Domino Recording Companyhoz szerződtek. A nagy kiadók több pénzt kínálhattak, Laurence Bell független cége viszont a Franz Ferdinanddal már megmutatta, hogy érti ezt a gitárzenei közeget. Mire októberben megjelent a Dancefloor, a Dominónak alig kellett bemutatnia a zenekart. A kislemez a brit lista élén nyitott.

Az Arctic Monkeys négy tagja sárga háttér előtt
Sheffieldből a világ színpadaira
A fiatal Arctic Monkeys tagjai egy sheffieldi épület előtt
A korai évek · Sheffield

Maga a dal egy dobfigurából indult. Turner későbbi visszaemlékezése szerint Helders valamiféle gyakorlatból hozta a nyitó futamot, erre kapaszkodott fel a gitárrész, majd a többi elem. Turner tizenkilenc éves volt. Először Alan Smyth rögzítette a számot demóként a sheffieldi 2fly Studiosban, aztán James Ford és Rich Costey készített vele újabb változatot. A kiadott felvétel végül Jim Abbiss producerrel született meg a lincolnshire-i Chapel Studiosban.

A három nekifutás mögött ugyanaz a gond állt: a dal élőben már működött, a stúdióban pedig könnyebb volt elrontani, mint megjavítani. A korábbi próbálkozásokból hiányzott az a feszült lendület, amelyet a klubközönség megszeretett. Abbiss hagyta bent a hibák egy részét, de arra ügyelt, hogy a játék ne essen szét. Néhány közös take-ből keresték azt, amelyik a legközelebb került a koncerthez.

Turner addigra már kissé unta a szám körüli felhajtást. Abbiss szerint három főéneket vett fel, a take-ek végén pedig rendszeresen káromkodott vagy közölte, hogy elege van a dalból. A producer végül azt a befejezést használta, amely után Turner csendben maradt. Szeretem ezt a részletet. Az iparág a következő nagy brit kislemezt hallotta, a tizenkilenc éves szerzőnek pedig már sok volt, hogy mindenki ugyanarról a nótáról beszél.

A korai stúdiózások egy másik fontos változást is elindítottak. Alan Smyth egyszer megkérdezte Turnertől, szándékosan énekel-e amerikai kiejtéssel. Turner meglepődött, aztán elkezdte a saját dél-yorkshire-i beszédmódját használni. Ez lett az Arctic Monkeys korai identitásának egyik alapja: a szöveg végre úgy szólt, ahogy egy sheffieldi srác valóban elmesélhette az előző estét.

02 / ALKOTÓK

Akik elkapják a zajt

Az Arctic Monkeys 2002-ben alakult Sheffield High Green nevű városrészében. Alex Turner énekes-gitáros és fő dalszerző mellé Jamie Cook gitáros, Andy Nicholson basszusgitáros és Matt Helders dobos állt. Nicholson 2006-os távozása után Nick O’Malley érkezett a helyére. A debütáló album gyors riffjei, helyi történetei és Turner jellegzetes szövegei már egy könnyen felismerhető zenekart mutattak.

A pályájuk később többször irányt váltott. A Favourite Worst Nightmare feszesebbre húzta a korai lendületet, a Josh Homme-mal készült Humbug sötétebb és nehezebb lett, az AM hiphopból és R&B-ből is átvett ritmusokat, a Tranquility Base Hotel & Casino zongorás sci-fit épített, a The Car pedig vonós, filmes popzenéhez közelített. Ezen a hosszú úton jutottak el ahhoz a saját zenei nyelvhez, amely az AM-en engem is igazán megfogott.

Alan Smyth fekete-fehér portréja
Alan Smyth · hangmérnök és korai producer

Alan Smyth már akkor időt és stúdiót adott nekik, amikor még könnyű lett volna legyinteni a széteső játékukra. Elment a második koncertjükre, a 2fly Studiosban rögzítette a korai demók jelentős részét, és a hibák mögött meghallotta a dalokat. Az ő felvételei kerültek az ingyen osztogatott CD-kre, onnan pedig az internetre. A történet elején ott áll egy helyi hangmérnök, aki egyszerűen komolyan vette őket.

Jim Abbiss egy stúdió keverőpultjánál
Jim Abbiss · producer

Jim Abbisshoz már egy rajongók által felfedezett Arctic Monkeys érkezett. Elektronikus és gitárzenei munkákból egyaránt volt tapasztalata, ennél a felvételnél mégis kevés stúdiómutatványt használt. A zenekar attól tartott, hogy valaki túlságosan kisimítja őket. Abbiss és Simon Barnicott első mixét többször is visszakérték, mert csak lassan hitték el, hogy a stúdió nem vette ki a játékukból a koszt.

Laurence Bell kockás ingben, szürke háttér előtt
Laurence Bell · a Domino alapítója

Laurence Bell másféle teret adott nekik. A Domino alapítójaként ízlésre és hosszabb távú kapcsolatokra építette a kiadóját. A hálószobából indított vállalkozás amerikai underground lemezekkel kezdett, a Franz Ferdinand sikere után pedig már súlya is volt a brit piacon. Az Arctic Monkeys szerződtetése így is furcsa kockázat maradt: hatalmas közönség állt a zenekar mögött, hagyományos piaci múlt viszont alig.

Smyth adott nekik helyet, Abbiss megtalálta a működő felvételi módszert, Bell pedig hagyta haladni azt a zenekart, amelyet a rajongók már kiválasztottak. A dal útjához mindhárom szerep kellett, miközben a nyers lendület már a zenekar és a közönség közös ügye volt.

03 / HANGZÁS

Mit ad a stúdió a robbanáshoz?

A Dancefloor közelről és kissé túl hangosan érkezik. A dob folyamatosan előretolja a gitárokat, a basszus szorosan követi őket, Turner pedig alig hagy rést a sorok között. A garázsrock, a post-punk és a korabeli brit indie egyaránt felismerhető benne. A Strokes lazábban viselte ugyanezt a koszt, a Libertines veszélyesebben szétesett. Az Arctic Monkeys fegyelmezetten rohan.

Abbiss a Chapel Studios nagytermében állította fel a négy zenészt, akik fejhallgatón keresztül hallották egymást. A két gitárerősítő külön fülkébe, a basszuserősítő a folyosóra került. Így együtt játszhattak, miközben az erősítők hangja nem folyt rá teljesen a dobmikrofonokra. Alig használtak rájátszást. A felvételen tényleg négy ember tolja előre ugyanazt a számot, ugyanabban a pillanatban.

A gitárok egyszerűen osztják fel egymás között a teret. Jamie Cook kemény akkordjai adják a talajt, Turner magasabban mozgó futamai pedig felfelé húzzák a feszültséget. Kevés a dísz, mégsem lapos a hangkép. Alex Hiwatt erősítőjének rugós zengetése fémes teret ad, az effektek jelentős részét pedig maga a terem és az erősítők levegője hozza. A mixbe egy Echoplex szalagos visszhang és egy monó lemezzengető is bekerült, de egyik sem tolakszik a játék elé.

Helders játéka a dal motorja. Autodidakta dobosként olyan kézmozdulatokat alakított ki, amelyeket később maga is rossz technikai beidegződésnek nevezett. A hi-hat és a pergő közötti gyors ugrások ettől szokatlanul pattognak. A pergőt évekkel később már túlhúzottnak hallotta, és ebben van igazság: keményen csattan, néha szinte átlyukasztja a mixet. Nekem ez a nyers, kissé kellemetlen hang adja vissza a zenekar akkori türelmetlenségét.

Turner a hangszeres felvétel után énekelte fel a főszólamot. Abbiss Shure SM7, Neumann U67 és U87 mikrofonok között választott, Helders háttérvokálját pedig külön, az U87-tel rögzítette. Ettől a refrén mögötti kiáltások tisztábban és rendezettebben szólnak, mint egy zsúfolt koncertterem közös üvöltése. A kocsmai érzetet meglepően fegyelmezett stúdiómunkával építették vissza.

Simon Barnicott és Abbiss az Olympic Studios mindössze tizennyolc csatornás EMI TG1 pultján keverte a dalt. Automatizálás híján ketten, élőben mozgatták a hangerőket, aztán kiválasztották a legjobb menetet. A mixelésből is előadás lett. A végeredmény gyors, szűk és kissé túlterhelt; a hangszerek alig férnek el egymás mellett.

04 / FELÉPÍTÉS

Három perc pihenés nélkül

Nincs bemelegítés

Helders dobfelütése és az első gitárütések azonnal kijelölik a tempót. Innen indult maga a szerzemény is.

Romantika helyett klubvalóság

A bridge félrelöki a nagy szerelmi történeteket. Marad a zene, a DJ, a koszos parkett és az esti vágyakozás.

Az utolsó visszarántás

A rövid megtorpanás után becsapódik a harmadik refrén. Helders háttérvokálja és a teljes zenekar együtt viszi célba a számot.

Az időpontok az eredeti, 2:54-es single- és albumverzióhoz tartoznak.

A dal első része egyetlen nekifutásnak hat. A dobfelütés után jön a hosszabb gitármenet, majd Turner éneke átveszi a ritmikai irányítást. A rövid versszak sorai egymásra torlódnak, és már indul is a refrén. A felvétel közel a maximumról rajtol, ezért a feszültséget a sűrű játék és a néhány ütemnyi visszafogás váltakozása tartja életben.

A második kör alig módosít a recepten. Újabb versszak és refrén következik, a gitárok rövid futamai pedig mozgásban tartják a teret. Itt értem az ismétlést kifogásoló hallgatókat: a szerkezeti ötletek száma szerényebb, mint amekkora erővel a zenekar előadja őket. Minden refrén ugyanazt az ütést adja le újra.

A bridge, vagyis az átkötő rész hozza az egyetlen valódi irányváltást. Turner éneke ritmikailag szellősebb lesz, így néhány másodpercre csökken a dal sűrűsége. A nyitó gitármozdulat ezután visszatér, a zenekar néhány ütemre megtorpan, majd késleltetve csap bele a záró refrénbe. Ez a rövid üres hely többet tesz a befejezésért, mint egy új hangszer vagy hangnemváltás tehetne.

A végén nincs fade-out vagy hosszú levezetés. A harmadik refrén után marad egy kemény záróhang, aztán kész. Az egész felépítés a koncertreakcióra dolgozik: felismerhető kezdés, együtt kiabálható refrén, rövid visszatartás és közös befejezés. Három perc sem kell hozzá.

Az Arctic Monkeys tagjai és Jim Abbiss egy stúdió keverőpultja mögött
Közös játék, kevés rájátszás
05 / DALSZÖVEG

Nagyszájú fiú, bizonytalan helyzet

A szövegben egy fiú próbál magabiztosnak látszani, miközben szinte minden mondata elárulja a bizonytalanságát. Hétköznapi helyzetben meglát egy lányt, elképzeli a táncparketten, fejben pedig már gyártja a csábító bemondásokat. Turner kívülről figyeli, milyen könnyen válik nevetségessé az ember, amikor nagyon szeretne jó benyomást kelteni.

Stop makin' the eyes at me
I'll stop makin' the eyes at you
What it is that surprises me
Is that I don't really want you to
„Ne szemezz velem, akkor én sem nézlek tovább. Az lep meg igazán, hogy mégsem akarom, hogy abbahagyd.”

A póz már a nyitásban megbillen. A fiú megpróbálja átvenni az irányítást, majd ugyanabban a gondolatban vissza is vonul. Vágyik a figyelemre, csak fogalma sincs, mit kezdjen vele.

But your shoulders are frozen (Cold as the night)
Oh, but you're an explosion (You're dynamite)
„A vállad meg sem rezdül, hideg vagy, mint az éjszaka, közben mégis maga vagy a robbanás, kész dinamit.”

Turner két egyszerű testi képet tol egymásnak. A lány szinte mozdulatlan, a fiú fejében mégis teljes detonáció történik. Alig tudunk meg valamit a lányról, arról viszont annál többet, mennyire túlpörög a narrátor.

Your name isn't Rio, but I don't care for sand
„Nem Rio a neved, de a homokért amúgy sem vagyok oda.”

A Duran Duran Rio klipjének napfényes, homokos világa bukkan fel ebben a sheffieldi próbálkozásban. A kulturális utalás bóknak elég feltűnő, természetes mondatnak már kissé erőltetett. Ismerős helyzet: valaki kigondol valami szellemeset, aztán túl későn veszi észre, hogy magyarázni kellene.

And lighting the fuse might result in a bang, b-b-bang, oh
„Ha meggyújtod a kanócot, abból könnyen nagy b-b-bumm lehet.”

A korábbi robbanáskép itt már csajozós szöveggé válik. A fiú veszélyesen erős vonzalomról beszél, miközben még semmi sem történt. Turner humora abból ered, hogy a narrátor jóval komolyabban veszi a saját szerepét, mint amennyire a helyzet indokolná.

I bet that you look good on the dancefloor
I don't know if you're lookin' for romance or
„Fogadni mernék, hogy jól mutatsz a táncparketten. Nem tudom, romantikát keresel-e, vagy…”

A címadó mondat egyszerre bók, jóslat és óvatos menekülőút. A „lefogadom” szóban eleve ott a bizonytalanság: a beszélő nagyot mond, de nem állítja, hogy tudja, mi fog történni. Ettől marad emberi a refrén nagyszájúsága.

I said, I bet that you look good on the dancefloor
Dancin' to electro-pop like a robot from 1984
Well, from 1984
„Mondom, fogadni mernék, hogy jól mutatsz a táncparketten, ahogy elektropopra táncolsz, mint egy robot 1984-ből. Na igen, 1984-ből.”

Merev táncmozdulatokat bárki látott már egy klubban, Turner azonban egy sheffieldi ismerősére, Jon McClure-ra is kacsintott a képpel. A szűk baráti kör felismerhette a poént, mindenki más előtt pedig megjelent egy mereven táncoló robot.

I wish you'd stop ignorin' me
Because it's sending me to despair
Without a sound, yeah, you're calling me
And I don't think it's very fair
„Bárcsak abbahagynád, hogy levegőnek nézel, mert teljesen kétségbe ejtesz. Egyetlen szó nélkül is magadhoz hívsz, és ez egyáltalán nem fair.”

A második versszakban a fiú már sértett. Úgy érzi, vegyes jelzéseket kap, de továbbra is csak az ő beszámolóját halljuk. Lehet, hogy a lány flörtöl, az is lehet, hogy a narrátor olvas túl sokat minden pillantásba. Szerencsére a dal nem dönti el helyettünk.

Oh, there in't no love, no
Montagues or Capulets
Just banging tunes and DJ sets and
Dirty dancefloors and dreams of naughtiness
„Ó, itt nincs szerelem, nincsenek Montague-k és Capuletek. Csak ütős számok, DJ-szettek, koszos táncparkettek és pajzán ábrándok.”

A Shakespeare-utalás néhány másodpercre kitágítja a jelenetet, aztán rögtön visszahúzza a klub padlójára. Ennek a két embernek egy este jut, néhány túlfeszített mondat és talán egy tánc. Józanabb és viccesebb ez így, mint amit a narrátor korábbi robbanásai ígértek.

A sorok ritmusa legalább olyan fontos, mint a történetük. Turner gyakran dobütésként használja a szótagokat, a dél-yorkshire-i kiejtés pedig helyet és társadalmi közeget ad a hangnak. Ettől lesz a szöveg több egy általános csajozós jelenetnél. Az alaphelyzet jó, a nyelv eleven, de a zenekar későbbi megfigyelései szerintem sokkal erősebbek. Itt a nagy dobás inkább az előadásban van.

06 / VIZUÁLIS RÉTEG

Régi tévé, friss zenekar

A videó elején Turner bemutatja a zenekart, majd arra kéri a nézőt, hogy ne higgyen a felhajtásnak. A mondatot sokszor a dalszöveg részének hiszik, pedig csak a klip felvezetéséhez tartozik. Ezután a banda egyetlen megszakítás nélküli előadásban játssza el a számot kis közönség előtt. Történet, szerepjáték és látványos helyszín nélkül a kamerának egyetlen dolgot kell megmutatnia: ez a négy srác tényleg tud együtt játszani.

Huse Monfaradi rendező a BBC2 régi zenei műsorának, a The Old Grey Whistle Testnek a képi világát idézte meg. Három nyolcvanas évekbeli Ikegami csöves kamerával dolgoztak, ettől enyhén puha a kép, kissé fakók a színek, a mozgás pedig egy régi élő tévéközvetítést idéz. A retro külső leleplező: ha a zenekar szétesik, nincs vágás, amely elrejtse.

Monfaradi később a fiatal zenekar határozott elképzeléseit és meglepő önbizalmát emelte ki. Ez a felvételen is látszik, bár kevés póz társul hozzá. Turner többnyire a mikrofon és a gitár között marad, Helders hátulról irányítja a tempót, a kis terem pedig szinte karnyújtásnyira hozza a bandát.

A videóhoz élőben játszották fel a dalt, ezért más előadást hallunk, mint Abbiss kislemezverzióján. A klip nyersebb és kevésbé rendezett, a hivatalos felvétel feszesebben tartja a gitárokat és a vokálokat. Ugyanaz a zenekar szól mindkettőn, csak a klipben közelebb állunk hozzájuk.

A következő kislemez, a When the Sun Goes Down egészen más vizuális utat választott. Paul Fraser rövidfilmes világot épített Stephen Graham és Lauren Socha szereplésével, és a sheffieldi prostitúció hétköznapi brutalitását vitte vászonra. A két korai klip jól mutatja, milyen gyorsan tágult a zenekar világa. A Dancefloorhoz elég volt a játékuk, a következő dalnál Turner történetmesélése már külön filmet kapott.

07 / FOGADTATÁS

A brit lista csúcsától az olimpiáig

Az I Bet You Look Good on the Dancefloor 2005. október 17-én jelent meg a Domino gondozásában, az október 29-i brit listán pedig már az első helyen állt. Egy hétig maradt a csúcson, majd a Westlife You Raise Me Up című dala mögé került. A Domino történetének első listavezető kislemeze lett. Egy hivatalosan most bemutatkozó zenekar aligha kérhetett volna erősebb rajtot.

A rekordméretű első heti eladást gyakran ehhez a kislemezhez kötik, a 363 735 példány azonban a 2006 januárjában megjelent Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not album adata. A lemez ezzel akkor a brit történelem leggyorsabban fogyó debütáló albuma lett. A sorrend így még beszédesebb: a dal jelezte az áttörést, az album néhány hónappal később megmutatta annak valódi méretét.

A Drowned in Sound nyolc pontot adott a kislemeznek, és már akkor megjegyezte, hogy valószínűleg nem ez lesz a zenekar legjobb dala. Utólag meglepően jól öregedett ez az ítélet. A Rolling Stone későbbi, harminc dalos Arctic Monkeys-listáján a Dancefloor a huszonnegyedik helyre került, az NME viszont 2014-ben minden idők ötszáz legjobb dala között a hetediknek választotta. A történeti jelentősége jóval kevésbé vitatható, mint a helye a zenekar legjobb dalai között.

2012-ben a londoni olimpia nyitóünnepségén játszották el, majd a Beatles Come Together című dalát dolgozták fel. A sheffieldi klubokból indult szám ekkor már a brit nemzeti önbemutatás része volt. Furcsa átalakulás: ami 2005-ben új és pimasz dalnak hatott, hét évvel később közös kulturális emlékként szólt egy stadionban.

A feldolgozások furcsa irányokba vitték tovább. A Sugababes 2006-ban B-oldalként készítette el a saját verzióját, Tom Jones és Joe Perry pedig 2007-ben a Concert for Diana színpadán próbálkozott vele. Utóbbi olyan rossz kritikákat kapott, hogy Jones elállt a hivatalos kiadástól. A riffeket és a refrént át lehet vinni más előadókhoz, Turner kamaszos hadarását és a klubnyi feszültséget már sokkal nehezebb.

Rajongói olvasat

Himnusz vagy túljátszott sláger?

A rajongói emlékezetben a Dancefloor sokszor az a dal, amellyel minden elkezdődött. Aki 2004-ben vagy 2005-ben másolt CD-ről, fórumról vagy egy túl kicsi klubban ismerte meg, annak a felfedezés élménye is hozzátartozik. Mire a brit lista élére került, ezek a hallgatók már a saját dalukként énekelték. Innen hallgatva az ismétlődő refrén elsősorban közös részvétel.

Mások ugyanebben a refrénben hallják meg a korlátot. A szám gyors, zajos és azonnal felismerhető, de a második felére kevés új ötletet tartogat. Rajongói oldalakon rendszeresen előkerül a „túlértékelt” és „túljátszott” jelző, miközben a kritikusabb hozzászólók is elismerik Turner frazírozását vagy Helders dobolását. A vita inkább arról szól, mekkora jelentőséget érdemel ez a három perc.

Én közelebb állok ehhez a fenntartáshoz. Hallom a berobbanás erejét, és értem, miért lett belőle generációs emlék. Húsz év távolságból, saját korabeli történet nélkül jobban feltűnik, hogy a dal szinte végig ugyanazzal a nyomással dolgozik.

Akiknél az első gitárhangok egy egész korszakot kapcsolnak vissza, másik dalt hallanak ugyanebből a felvételből. Az idő, a hely és az első találkozás is benne marad a popzenében. Nekem ebből a csomagból a lendület jutott; a nosztalgia már másoké.

08 / ÉRDEKESSÉGEK

Egy sheffieldi hétvége mellékszálai

A Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not 2006. január 23-án jelent meg, és egy sheffieldi hétvégét követ szombat estétől vasárnap reggelig. A The View from the Afternoon a kimenős este várakozásával indul, a When the Sun Goes Down a város prostitúcióját figyeli, a Red Light Indicates Doors Are Secured a taxis hazautat, a From the Ritz to the Rubble pedig a kidobókkal vívott megalázó csatát mutatja. A cím Alan Sillitoe Saturday Night and Sunday Morning című regényéből és filmadaptációjából érkezett, Turner számára pedig menekülőutat adott a róluk gyártott médiaszerepekből. Az album Mercury Prize-t és Brit Awardot nyert. Második számként a Dancefloor rántja be a hallgatót ebbe a helyi, vicces és gyakran kellemetlen éjszakába.

Az Arctic Monkeys név eredetéről több történetet is kitaláltak. Matt Helders szerint azért kezdtek különféle családi legendákat mesélni, mert annyian kérdezgették őket róla. A reakció jól illik Turner későbbi sajtóviszonyához is: ha mindenki mítoszt akar, kapjon többet, mint amennyit használni tud.

A Beneath the Boardwalk cím ugyanígy a rajongók felől érkezett. A korai demók internetes gyűjteményét egyikük nevezte el a sheffieldi Boardwalk klub után, hogy emlékezzen, honnan származnak a felvételek. Turner egy időben ott is dolgozott. Egy félhivatalos fájlnév így vált a zenekar eredettörténetének állandó részévé.

A dal több mint egy évvel a kislemez előtt színpadon volt. A setlist.fm legkorábbi rögzített előadása 2004. augusztus 14-én történt a Boardwalkban. A későbbi listavezető hosszú tesztidőszakot kapott a közönség előtt, bár ezt akkor valószínűleg senki sem nevezte piaci tesztnek.

A kislemez borítóján Jessie May Cuffe látható. Tizenhat éves volt, amikor Liverpoolban, egy bárban felfigyelt rá a Juno dizájncég csapata, majd fotózásra hívták. Az album cigarettázó férfiportréja Chris McClure-t, a banda barátját ábrázolja. A két kép gyakran összecsúszik a visszaemlékezésekben, pedig két külön kiadványhoz tartoznak.

Helders technikai hibának nevezte azt, ami mások fülében védjeggyé vált. Autodidakta kezdőként alakította ki a hi-hat és a pergő közötti szokatlan mozdulatait, később pedig rossz szokásként beszélt róluk, amelyeket már nem tud levetkőzni. A Dancefloor nyitányát mégis ezek teszik azonnal felismerhetővé.

A 2006-os Mercury Prize átvételekor Turner Richard Hawley-t emlegette, és tréfásan rendőrt hívott volna, mert szerinte a másik sheffieldi jelöltet kirabolták. Tiszteletadás volt, egyben ügyes menekülés a győzelmi beszéd ünnepélyessége elől. A Brit Awards díjait később jelmezes videókban vették át. A médiafigyelmet elfogadták, a szabályos sztárszereppel már kevésbé tudtak mit kezdeni.

09 / FURTHER LISTENING

Merre tovább innen?

A Dancefloor után többfelé is tovább lehet indulni: ugyanannak a sheffieldi éjszakának egy részletesebb története felé, a korai gitárzenei rokonokhoz, vagy egyenesen oda, ahol az Arctic Monkeys már lassabban és sajátosabban használja ugyanezt az önbizalmat. Ezekből az utakból az is kiderül, miért érzem erősebbnek a későbbi zenekart.

➜ Arctic Monkeys: „When the Sun Goes Down” (Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not, 2006). Ugyanaz a város és korosztály jelenik meg, Turner azonban egy teljes emberi helyzetet épít fel a prostitúció és a körülötte működő férfi világ megfigyeléséből. A csendes kezdés után a zene is nagyobbat vált. Ha a Dancefloor lendületét szereted, de részletesebb történetet keresel, itt érdemes folytatni.

➜ The Strokes: „Last Nite” (Is This It, 2001). A laza gitárhangzás és a refrénig tartó, könnyednek tűnő rohanás fontos előkép volt a kétezres évek gitárzenekarainak. Julian Casablancas éneke fáradtabb, a zenekar játéka kevésbé támad, de ugyanúgy elég néhány jól elhelyezett akkord ahhoz, hogy egy egész klub megmozduljon.

➜ The Libertines: „Can’t Stand Me Now” (The Libertines, 2004). A Libertines zenéje rendezetlenebb és személyesebb, a dal pedig Pete Doherty és Carl Barât széteső kapcsolatát viszi bele a gitárok közé. A Dancefloor korai utcanyelve és gyors frazírozása mellől nekem hiányzik ez az emberi kockázat. A zaj mögött itt már komoly veszteség dolgozik, ezért tartósabb marad az élmény.

➜ Kaiser Chiefs: „I Predict a Riot” (Employment, 2005). Közeli kortárs és hangulati rokon: észak-angliai éjszaka, kocsmai káosz, humor, könnyen visszaüvölthető refrén. A Kaiser Chiefs direktebb popérzékkel dolgozik, Turner megfigyelései pontosabbak. Egymás után hallgatva jól hallható, mennyire zsúfolt és versengő volt a brit gitárzene 2005 körül.

➜ Arctic Monkeys: „Do I Wanna Know?” (AM, 2013). Ez volt az én valódi belépőm a zenekarhoz. Nyolc évvel a Dancefloor után a sebesség helyére lassú, nehéz groove, a kamaszos hadarás helyére kimért csábítás, a vékony gitárroham helyére pedig masszív, mély riff került. Itt hallom igazán azt az egyedi értéket, amelyet a korai kislemezben még csak részben találok.

10 / KONCERTEN

Reading Festival, 2006

A korai koncertlendület egyik legjobb dokumentuma a 2006-os Reading Festival fellépése. A Dancefloor nyitódalként hangzott el, a közönség pedig az első másodpercekben együtt mozdult a zenekarral. Az élő tempó gyorsabbnak és veszélyesebbnek hat a stúdióverziónál. Ezt látva sokkal könnyebb megérteni, miért tudott ekkora ügy lenni ebből a háromperces számból.

11 / személyes verdikt
6/10

Korrekt zaj, kevés saját érték

Az I Bet You Look Good on the Dancefloor korrekt, zajos nóta. Az intro azonnal működik, Helders dobolása végigtolja a számot, a háttérvokál pedig megadja azt a közösségi erőt, amitől egy klub vagy fesztivál együtt tudja üvölteni a refrént. Szeretem az új zenekarok ilyen kirobbanó pillanatait, amikor még nincs rutin, viszont minden mozdulatban ott a bizonyítási vágy. Az Arctic Monkeys befutása teljesen érthető.

A helyi fiataloknak és a későbbi rajongóknak ez valószínűleg szép és fontos emlék. Én ebből a személyes rétegből kimaradtam, és a tömény zúzás mellett kevés egyedi értéket hallok a dalban. A Monkeys java szerintem később érkezett meg, amikor a lendület mellé árnyaltabb dalszerzés, sajátosabb hangzás és jóval erősebb dalok társultak. A rajt tisztességes volt, de nálam ez a szám inkább történelmi pillanat, mint visszatérő kedvenc.

Források és további olvasnivalók

Banda-kontextus, formálódás, MySpace, Domino

Eredet, cím, megírás, producerek

Zenei elemzés (hangzás, felépítés)

Szöveg

Videóklip

Chartok, eladás, minősítések

Kritikák

Feldolgozások, élő, utóélet

Album, érdekességek

Cross-artist further listening (album+év ellenőrzés)

Ha tetszett, hallgasd mélyebben ezeket is

További dalbemutatók a blogon

Depeche Mode – Useless

Depeche Mode – Useless

A Useless öt perc alatt megmutatja, mennyi minden elfér egy igazán jól összerakott dalban. Martin Gore piszkos bluesriffje, Doug Wimbish élő basszusa, Tim Simenon vágott dobjai, Dave Gahan visszafogott éneke és az a kéthangos gitárszóló együtt olyan súlyt adnak neki, amely közel harminc év után sem kopott meg. Különösen meglepő, hogy mindez éppen a Depeche Mode első Alan Wilder nélküli, fáradt és bizonytalan korszakából érkezett. A Useless egyszerre rockdal, elektronikus stúdiómunka és remek hangrendszerteszt. A cikkben azt keressük, hogyan lett a múlt terheiből ilyen kortalan telitalálat.

Radiohead – Weird Fishes / Arpeggi

Radiohead – Weird Fishes / Arpeggi

Négy gitár, ugyanaz a négy akkord, és egy olyan csillámló szövet, amelyben a fülnek nehéz követni, melyik hang honnan jön. A Radiohead 2007-es In Rainbows albumának egyik csúcspontja a Weird Fishes / Arpeggi, ahol Steve Reich minimalizmusa és a tenger mélye találkozik egy lefelé tartó, mégis felszabadító dalban. A RateYourMusicon 2007 legjobb száma. A következőkben megnézzük, hogyan épül fel ez az öt és fél perc, és miért lett egy sokáig átugrott dalból fan favourite.

Nine Inch Nails – Closer

Nine Inch Nails – Closer

A Nine Inch Nails 1994-es Closere táncolható ipari zene, amelyben egy Iggy Poptól kölcsönzött dobminta, egy fojtott analóg basszus és egy torzított zongora épül hatperces, folyamatosan táguló energiatömbbé. Trent Reznor a legfülbemászóbb dallamba csomagolta a The Downward Spiral talán legsötétebb gondolatát, és pont ezzel csinált crossover slágert egy lényegében kétakkordos dalból. A következőkben megnézzük, hogyan készült a szám a hírhedt Le Pig stúdióban, mit jelent valójában a félreértett refrén, és miért lett a klipje minden idők egyik legismertebb videója.