A felszínen a Weird Fishes egy elveszésről szóló szerelmes dal. Van egy „te”, akinek a tekintete irányt szab, és van egy beszélő, aki ezt az irányt képtelen nem követni, még akkor is, ha tudja, hogy a világ pereméig vezet. A cím először elbizonytalanít: mi köze a furcsa halaknak egy szerelmes szöveghez? A válasz csak a dal végén, a tenger fenekén áll össze, és onnan visszanézve az egész szöveg egyetlen lefelé tartó út, amelynek a mélypontja egyben az egyetlen kiút.
A nyitókép rögtön a mélybe húz. „In the deepest ocean / The bottom of the sea” („A legmélyebb óceánban, a tenger fenekén”), énekli Yorke, és ezzel kijelöli a dal terét, a legalját, ahová a fény már alig ér le. Ez a hely a szövegben egyszerre fizikai és lelki, a tudat legmélyebb, legnyomottabb pontja, és minden, ami ezután jön, innen, alulról szól.
Innen indul a vonzás. „Your eyes / They turn me” („A szemed, megfordít engem”), és ebben a „turn” kettős: egyszerre jelent irányítást és elfordítást, mintha a másik tekintete iránytű és örvény is volna egyszerre. A beszélő nem ura többé a saját mozgásának, a másik szeme húzza, forgatja, viszi. Ez a néhány szó pontosan rögzíti azt az állapotot, amikor valaki annyira ráhangolódik egy másik emberre, hogy a saját irányérzékét is feladja érte. A dal sodrása itt még finom, de a vonzás már ellenállhatatlan.
A következő lépés már a feladásé. A beszélő a kísértetek után indul, a világ pereméig követi a másikat, „and fall off” („és lezuhan”). Ez a két szó a szöveg egyik legkeményebb pillanata: nincs körülírás, nincs magyarázat, csak a leesés ténye. A követés veszélyes, a beszélő tudja is, mégis megy tovább, egészen a peremig, ahol már nincs visszaút.
A mélyponton érkezik a cím feloldása. „I get eaten by the worms / And weird fishes” („Megesznek a férgek és a furcsa halak”), és ezzel Yorke a halálig viszi a képet. A test a tenger fenekén szétesik, a férgek és a furcsa halak tápláléka lesz. Sötét kép, mégis van benne valami tárgyilagos elfogadás: a pusztulás itt a természet körforgásának része, ahol az egyik élet a másikat táplálja. A furcsa halak, amelyek a címben olyan idegenül hangzottak, itt nyerik el az értelmüket, a mélység névtelen lakóiként, akik a beszélő maradékából élnek tovább.
És épp innen, a legaljáról jön a fordulat. „Hit the bottom and escape” („Elérem a feneket, és megszabadulok”), ismétli Yorke egyre sürgetőbben, miközben a zene a legsűrűbb pontjára ér. Ez a sor a dal kulcsa és egyben a paradoxona: a mélypont az egyetlen pont, ahonnan van kiút. Aki egészen leért, az el is tud rugaszkodni. A megszabadulás onnan érkezik, a legaljáról, ahová a beszélő az egész dalon át süllyedt.
Érdemes észrevenni, hogy a szöveg és a zene ugyanazt csinálja. Az egymásra forgó arpeggiók úgy köröznek, mint a halak raja, a vokál pedig fölöttük lebeg, mint aki egyre mélyebbre süllyed közöttük. A dal attól marad meg, hogy a legnehezebb gondolatot, a teljes elveszést és a belőle való kiutat egy halk, lefelé úszó énekkel mondja el, nagy szavak nélkül.
