Christina Aguilera:StrippedAmikor a nagy hang végre a sajátja lett

Christina María Aguilera 1980. december 18-án született Staten Islanden. Apja, Fausto Wagner Xavier Aguilera ecuadori származású amerikai katona, anyja, Shelly Loraine Fidler hegedűs és spanyol fordító volt. A család a katonai szolgálat miatt sokat költözött, a gyerekkort pedig Aguilera későbbi beszámolói szerint félelem és családon belüli erőszak árnyékolta be. Ez a háttér a Strippeden már közvetlenül is megjelenik, legerősebben az I'm OK-ban.

Kilencévesen Etta James A Sunday Kind of Love című dalával indult a Star Searchben. Nem nyert, és később arról beszélt, hogy az iskolában a korai sikerei miatt kiközösítették. A The Mickey Mouse Clubba második próbálkozásra jutott be. Britney Spears, Justin Timberlake, JC Chasez, Keri Russell és Ryan Gosling oldalán már gyerekként megtanulta, milyen könnyen mosódik össze a tehetség és a televíziós termék szerepe.

Az áttöréshez egy otthon, magnóra felvett Whitney Houston-feldolgozás vezetett. A demó eljutott a Disneyhez, amely énekest keresett a Mulan betétdalához, és Ron Fairhez, az RCA A&R-vezetőjéhez is.

A Reflection és a lemezszerződés szinte egyszerre érkezett. Fair már ekkor ritka adottságot hallott benne, egy olyan előadót, aki meghallgatás közben is teljes koncertüzemmódba kapcsolt.

Az 1999-es Christina Aguilera album 253 ezer példánnyal nyitott a Billboard 200 első helyén. A Genie in a Bottle, a What a Girl Wants és a Come On Over Baby mind vezette a Hot 100-at, 2000 februárjában pedig megkapta a legjobb új előadónak járó Grammyt. Ennél szabályosabb popkarrier-kezdést nehéz elképzelni. A siker mögött azonban szűk mozgástér maradt: a dalokat és az imázst a kiadó formálta, Aguilera pedig egy idő után egyre kevésbé ismerte fel magát a csillogó, ártatlan popsztár szerepében.

A menedzserével, Steven E. Kurtzcal folytatott jogvita után Irving Azoff vette át a képviseletét. A váltás nagyobb kreatív súlyt adott Aguilerának, és ezt rögtön ki is használta. A Mi Reflejo, a My Kind of Christmas és a Lady Marmalade még átmeneti állomások voltak, de utóbbi már megmutatta, hogy a hangja sokkal jobban működik egy súlyosabb, R&B-sebb közegben. Lil' Kimmel és Rockwilderrel innen vezetett az út a Stripped felé.

A lemez munkálatai közel két évig tartottak. Aguilera húsz-harminc naplóval érkezett a stúdióba, produceri világokat próbált egymás mellé, és visszautasította a gyorsításért felkínált ötmillió dolláros előleget. A történetben van kiadói legenda is, de a lényeg jól látható: ezt az albumot nem határidőre akarta befejezni. Addig akarta írni és újraírni, amíg a sajátjának érezte.

A korai slágerek megmutatták a hang terjedelmét és erejét. A Stripped azt vizsgálta, mihez kezd ezzel az adottsággal egy olyan előadó, aki már nem akar engedelmesen minden szótag fölé díszítést rajzolni. Linda Perry pont ezt a feszültséget látta meg benne: a világ tudta, hogy Aguilera tud énekelni, de még nem feltétlenül érezte, mit énekel.

2002-re látványosan kifulladt a kilencvenes évek végének teen-pop modellje. Az NSYNC leállt, a Backstreet Boys szünetre vonult, Britney Spears két album közötti átmenetben járt. A korábbi gyereksztárok egyszerre próbálták elhitetni a közönséggel, hogy felnőttek, miközben a kiadók továbbra is a bevált arcokat szerették volna eladni.

Pink egy évvel korábban, a Missundaztooddal mutatta meg, hogy a bubblegum-popból ki lehet törni egy személyesebb, szerzőibb lemezzel. Avril Lavigne tornacipős-gitáros ellenképet kínált, Norah Jones minimalista felnőttsége egészen más irányból érkezett, az amerikai főáramot pedig Ashanti, Nelly és Eminem R&B- és hiphopdominanciája alakította. Aguilera mindegyik irányban meglátott valamit, amit a saját zenéjébe akart húzni.

Közben az amerikai lemezpiac látványosan zsugorodott. Az RIAA szerint 2002-ben 11,2 százalékkal estek a zenei szállítások az előző évhez képest. A Napster utáni korszak elkezdte átírni, mit jelent egy kasszasiker, miközben a Stripped még a nagy CD-albumok logikájával, hetvenhét perces játékidővel és dupla bakelitformátummal érkezett.

A listakép önmagában elmond valamit 2002-ről. Eminem filmzenéje 702 ezer példánnyal nyitott, a Stripped 330 ezerrel lett második, a Nirvana válogatása harmadik. Egyetlen héten találkozott a rap kulturális csúcspontja, a kilencvenes évek rockmítosza és egy popénekesnő radikális újrabemutatkozása.

A Beautiful csúcshete még pontosabb korrajz. Christina mellett ott áll Justin Timberlake ugyanabból a Mickey Mouse Club-generációból, Avril az anti-teen-pop szerepében, Jennifer Lopez és Jay-Z pedig a pop és a hiphop teljes összeolvadását jelzi. A Stripped mindegyik világhoz kapcsolódott, és egyikben sem akart teljesen elhelyezkedni.

20 tétel: 16 teljes dal és 4 rövid átvezetés
14 társszerzőség: Aguilera a 16 teljes dalból 14-nek társszerzője
Három fő keverő: Dave Pensado 11 dalt, Tony Maserati 3-at, Peter Mokran 2-t kevert

Ron Fair executive producerként egyszerre volt Aguilera régi felfedezője és a kiadó képviselője. Visszaemlékezése szerint Christina választotta a dalokat és a producereket, és minden vizuális döntésben részt vett. Kettejük súrlódása szinte bele volt írva ebbe a helyzetbe: Fair szakmai kontrollt akart, Aguilera pedig minden beavatkozásban könnyen meghallhatta a régi irányítást.

A dalok zömét Los Angelesben vették fel, a Conway, az Enterprise, a Record Plant, a Henson és az NRG stúdióiban. Az egyetlen New York-i kitérő az Impossible, amelyet Alicia Keys írt és producerelt az Electric Ladyben. A lemez így földrajzilag is szinte teljesen Los Angeles-i, miközben a hangképe New York-i hiphopból, philadelphiai soulból, latin popból és klasszikus nyugati parti stúdiómunkából rakódik össze.

A masteringet Brian „Big Bass” Gardner végezte a Bernie Grundman Masteringben. Mikrofontípusokról, kompressziós beállításokról és énektávolságról nincs megbízható dokumentáció, és ezek nélkül is pontosan hallani, miért váltakozik ennyire a hangzás. Eltérő produceri csapatok, különböző keverők és rengeteg vendégzenész dolgozott ugyanazon az albumon, mindegyikük a saját arányaihoz igazítva Aguilera hangját.

Az első lemezoldal rendkívül erős. A bulvárzajból felépített intro után a Can't Hold Us Down programot hirdet, a Walk Away visszavesz a tempóból, majd a Fighter rockos daccal zár. Négy tétel, három különböző karakter, mégis egyetlen tiszta mozdulat: a régi Christina leválasztása az újról.

A B oldal részletgazdagabb és kevésbé azonnali. A két rövid átvezetés itt még valóban kapuként működik, az Infatuation latin melegsége után a Loving Me 4 Me lassú R&B-je, az Impossible zongorás soulja és az Underappreciated fúvós lendülete következik. Ezekből a dalokból kevesebb lett sláger, pedig az album zenei személyisége itt válik igazán érdekessé.

A C oldal a Beautifullal nyit, majd Perry karcosabb dalai és a nagyívű Soar után eljut a Get Mine, Get Yoursig. Ez a lemez legjobb önálló oldala: az önelfogadástól a dühön és a menekülésen át a felnőtt szexualitásig halad, közben van elég levegője ahhoz, hogy a hangszerek is megszólaljanak.

A D oldal már szándékosan szélsőséges. A Dirrty után a Stripped, Pt. 2 rövid önmeghatározása jön, majd három egyre súlyosabb dal. A The Voice Within bátorít, az I'm OK visszamegy a családi traumához, a Keep On Singin' My Song pedig gospelkórussal és drum and bass lüktetéssel próbál feloldást adni. Az ív működik, a hetvenhét perces teljes út viszont addigra fárasztóvá válik.

Az átvezetések közül a Primer Amor és a Loves Embrace hangulatot készít elő, az intro és a második rész manifesztumként szolgál. Digitális hallgatásban ezek könnyen szétszabdalják az albumot. A bakeliten világosabb a szerepük, mert oldalak és zenei blokkok között jelölnek átmenetet. Ettől még a végső szerkesztésen lehetett volna húzni: a Stripped legalább négy-öt tétellel rövidebben koncentráltabb lenne.

Az albumot végül a dac tartja össze. Nem egy szabályos történet, inkább egy fiatal előadó sok egyidejű állítása arról, hogy joga van dühösnek, sebezhetőnek, szexuálisnak, bizonytalannak, technikásnak és ízléstelenül hangosnak is lenni. Az útkeresés néha felborítja a lemezt, de el is választja egy ügyesen kiszámított imázsváltástól.

Az amerikai kiadás fekete, gatefold dupla bakelit, RCA/BMG katalógusszáma 07863 68037-1. A négy oldal levegősebben osztja el a húsz tételt, a nagyméretű borító pedig visszaad valamit abból a pimasz, tárgyszerű 2002-es popvilágból, amelyet egy apró streamingborító már nem tud. Ezért kincs nekem ez a példány, még akkor is, ha hangzásában inkább energikus korlenyomat, mint audiofil bemutatólemez.

A Stripped Metascore-ja 55 pont lett tizennégy korabeli kritikából. Négy pozitív, nyolc vegyes és két negatív értékelés rajzolja ki azt a szakadékot, amely azóta is körülveszi a lemezt. A közönség ugyanazon az oldalon 8,8-as átlagot adott rá, ami önmagában is jelzi, hogy a kritikusok szerkesztési problémát hallottak, a rajongók viszont egy generációs önmeghatározást kaptak.

Jancee Dunn a Rolling Stone-ban három csillagot adott, és pontosan látta a cím kettősségét: a Stripped hangosan a testről beszél, halkabban viszont arról, hogy maradj hű magadhoz. Betty Clarke a Guardianben szintén három csillagnál állt meg. Dicsérte a Dirrtyt, a Get Mine, Get Yourst és a Can't Hold Us Downt, az egész albumot viszont túl hosszúnak, túl érzelgősnek és túlöltöztetettnek találta.

A hossz volt a leggyakoribb kifogás. Az Entertainment Weekly túlhosszú, húszszámos műhelymunkának nevezte, a New York Times túlzásrobbanást hallott, a Stylus szerint nyolc-tíz szám jobban működött volna B-oldalként. Ezzel nehéz teljesen vitatkoznom. A lemez 77 perce és az átvezetések a digitális hallgatásban különösen széthúzzák az anyagot, és több jó dal is gyengébb pozícióba kerül, mert nincs körülötte elég csend.

A Billboard kihagyhatatlannak és meglepően mélynek nevezte, a CDNow szerint poplemezként szinte hibátlan, a Dotmusic pedig azt ünnepelte, hogy Aguilera felfedezte a szexet, a lázadást, a rock and rollt, sőt egy pillanatra a drum and basst is. Két évtized távlatából az utókor jóval közelebb került ehhez a lelkesebb olvasathoz, mint a korabeli fanyalgáshoz.

Kereskedelmi szempontból a Stripped lassan növő, hosszú életű siker lett. Az Egyesült Államokban 330 ezer példánnyal nyitott a második helyen, később ötszörös platinalemez lett. Nagy-Britanniában csak a 19. helyen debütált, majd a Beautiful hatására felkapaszkodott a másodikra, és 102 hetet töltött a Top 100-ban. A brit minősítése ma hétszeres platina.

A 2004-es Grammy-gálán a lemezt a legjobb popénekes album kategóriájában jelölték, a Beautiful pedig megnyerte a legjobb női popénekes teljesítmény díját. A Can't Hold Us Down is jelölést kapott. A díjaknál azonban fontosabb, hogy az album nem tűnt el a saját promóciós ciklusa után. Újra és újra előkerült, amikor egy fiatal női popsztár látványosan szakított a róla kialakított képpel.

A Wembley Arénában rögzített koncert a Stripped korszak legteljesebb hivatalos mozgóképes dokumentuma. A Front Row Music ellenőrzött csatornáján elérhető teljes változat a 2003-as európai turné arénaprodukcióját mutatja: bokszringes Dirrty, újragondolt Genie in a Bottle, Can't Hold Us Down, Fighter, Beautiful, valamint az album rejtettebb dalai közül az Infatuation és a Get Mine, Get Yours is szerepel.

A színpadon jobban látszik, hogy a lemez sok stílusa mögött ugyanaz az előadói ösztön működik. Aguilera minden dalt nagy gesztusokkal énekel, ami néha fárasztó, élőben viszont természetesebbnek hat, mint a stúdióalbum hetvenhét percén. Az aréna közönsége, a táncosok és a zenekar összefogják azt, amit a lemezen az eltérő producerek szétválasztanak.