A Yes! nem a stúdióban kezdődött. Mraz és Raining Jane évente egyszer-kétszer összejöttek dalszerzői elvonulásokra — egyfajta szokássá érett, amit a barátság tartott életben. Az anyag lassan gyűlt, tudattalanul formálódott. A kulcs-sessionök 2012 októberében és 2013 februárjában zajlottak, és ekkorra már annyi dal volt együtt, hogy Mraz meglátta bennük az albumot. Ahogy ő fogalmazott: „Nem tudtuk, hogy lemezt írunk.” Mikor viszont rájöttek, hogy igen — a döntés egyszerű volt: ez legyen a következő Jason Mraz-album, nem mellékprojekt.
A cím innen ered. Mraz elmesélte: a Yes! szó végigkíséri az album egész keletkezéstörténetét. Raining Jane igent mondott az első közös jammelésre 2006-ban. Az Atlantic Records igent mondott, amikor Mraz egy teljesen akusztikus albumot javasolt. Mike Mogis, a producer, igent mondott.
„Az egész album az igenek terméke” — mondta Mraz. „Ha bárki nemmel válaszol az úton, nem lennénk itt.”
A felkiáltójelet tudatosan tették hozzá: azt akarták, hogy bandaalbumos érzése legyen, ne szólólemezé — mert valójában az is volt.
A borítón öt madár repül V-alakban. Mraz szerint ez az öt embert jelképezi: őt és a négy Raining Jane-tagot. A V-formáció élén ő áll — de nem vezet. Elmagyarázta: a természetben ez a pozíció arra való, hogy a többieknek könnyebb legyen repülni. A nők adják az iramot, az irányra a zenekar karaktere hat. Ez a vizuális döntés nem véletlen — pontosan azt fejezi ki, amit a felvételi folyamat is mutat.
A stúdiómunka két helyszínen zajlott: elsősorban Mike Mogis ARC Studiójában, Omahában, Nebraska-ban, ahol az album gerincét két hét alatt rögzítették, majd Mraz saját oceanside-i farmstúdiójában, ahol az avokádófák között nyitott ablakkal zajlottak a kései vokál- és gitárfelvételek — Mraz egy interjúban megemlítette, hogy a felvételeken helyenként hallani a kinti tücskök és csirkék hangját. Mogis korábban a Bright Eyes hangzásvilágán dolgozott, és az indie-folk produkciós szemléletet hozta: a demókat nem elvetni kellett, hanem megőrizni. Mraz leírása szerint Mogis a meglévő demókat sablonként használta, és a cél az volt, hogy a stúdiófelvétel ne csináljon belőlük többet, mint amik — csak tisztítsa és rögzítse azt a „természetes vibrációt”, ami a közös játékból jön. „Ez az első kézzel készített albumom” („This is my first handmade album.„) — mondta Mraz.
„A legnagyobb különbség az volt, hogy mindent a Raining Jane-nel írtam és vettem fel. Ez óriási különbséget jelent a hangzásban. A lányokkal együtt rendeztük el a dalokat, majd Mike Mogis-szal közösen termeltük le az albumot. Általában szerződtem egy producerrel és hagytam, hogy ő csináljon mindent. De ezúttal Mike velünk dolgozott, hogy visszahozza azt a hangzást, ami a demóinkon volt. Szóval ez az első album, amit valóban a saját kezünkkel csináltunk.”
A felvételi elrendezés sem volt sztenderd. Mraz és Raining Jane körben ültek egymással szemben, ahogy a dalszerzői elvonulásokon is szoktak. Ez az ülésrend meghatározta, hogy milyen hangzás születhet: nem egy frontember áll a mikrofonok előtt, miközben a session-zenészek a háttérben kísérik, hanem öt ember játszik egyszerre, egymást hallgatva, egymáshoz igazítva. A vokálharmóniák ezért nem utólagos rétegek — hanem az alap.
A hangszerpark ehhez mérten lett kialakítva. Mraz akusztikus és elektromos gitárt, valamint egy Fender Rhodes billentyűst játszott, amelyet kifejezetten erre az albumra vett — egy alacsony regiszterű, basszus-karakterű modellt, amelyből például a „Shine” alapja is születt. Mai Bloomfield cselló- és gitárjátékot hozott, Becky Gebhardt basszusgitárt és sitárt, Chaska Potter gitárt és mandolint, Mona Tavakoli cajónt, kézi dobokat és különféle ütőhangszereket. Mogis producer maga is megszólal az albumon: bandzót, dobrót, pedal steel gitárt, mellotront és e-bowt játszik az első nyolc, valamint a 12–14. számokon. A szitár jelenléte — különösen a „Shine” trackben, ahol Ravi Shankar hatása is feltűnik a keleti hangzásban — az album egyik leginkább felismerhető hangszíne, amely kilép az akusztikus folk-pop szokásos palettájáról.
A hangzás összképe szándékosan visszafogott. Nincs programozott dob, nincs elektronikus alap, a keverés nem a rádióra optimalizált tömörített hangképet célozza, hanem a középtartomány melegségét és a vokálok közötti teret. Mraz maga is elismerte, hogy utálja az „organic” szót — de az albumra más szó nem illik. A felvételek során az ablak állandóan nyitva volt, és ez nemcsak metafora.
A tematika illeszkedik ehhez a hangzáshoz. Szeretet, elköteleződés, jelenlét, gyógyulás, a természethez való visszatalálás — ezek a Yes! visszatérő témái. Mraz nem társadalmi kommentárt írt, hanem személyes, kapcsolati fókuszú dalokat, amelyek konkrét, mindennapi képekből építkeznek. A „Love Someone”-t például az öt alkotótárs egymásnak írta — ez a mondat megmutatja, milyen zárt, saját logikájú világ vette körül az album keletkezését.
Jason Mraz neve ismerős. Az I’m Yours generációs emlék. A YES! viszont más történet. Egy 51 perces, következetesen akusztikus album 2014-ből, amely nem a slágerekre, hanem az egységességre épül. A 2008-as globális siker és a 2012-es, Rick Rubin-producerelte album után ez volt Mraz első teljes egészében akusztikus, zenekari együttműködésre épülő lemeze. A következő sorok azt vizsgálják meg, milyen szerkezeti és produkciós döntések miatt érdemes a YES!-t önálló korszakdarabként kezelni, nem pusztán a korábbi sikerek folytatásaként.
Megjelenés: 2014. július 11. Felvétel: Az album 2013 végén és 2014 elején készült, elsősorban az omaha-i ARC Studiosban Mike Mogis producerrel, a kiegészítő felvételek pedig Mraz oceansidei farm-stúdiójában, a The Mranch-ben születtek.