1975-re a rockzene olyan állapotba került, ahol egyszerre volt jelen a kiforrottság és a bomlás. A korábbi évek nagy formátumú zenekarai továbbra is uralták a piacot, stadionokat töltöttek meg, de a felszín alatt már jól érzékelhető volt, hogy valami elmozdulóban van. A műfaj sokszínű volt, nem egyetlen irányba haladt, hanem párhuzamos utakra szakadt szét.
Ebben az évben jelent meg a Led Zeppelin Physical Graffiti című dupla albuma, amely egyszerre volt összegzése és túlterjeszkedése mindannak, amit a klasszikus hard rock addig jelentett. Monumentális, túlcsorduló anyag volt, tele erővel, bluesos gyökerekkel, de már érezhető rajta az a fáradtság is, amely egy hosszú korszak végéhez közeledve törvényszerűen megjelenik. Ugyanebben az időszakban Bruce Springsteen kiadta a Born to Run-t, amely teljesen más nyelven szólalt meg: utcákról, autókról, menekülési vágyakról, hétköznapi emberekről. A rock itt már személyes közléssé vált.
Bob Dylan Blood on the Tracks albuma szintén 1975-ben jelent meg, és egészen nyíltan fordult befelé. Kapcsolatok széteséséről, veszteségről, érzelmi törésekről szólt, minden korábbinál direktebb módon. Nem rejtőzött metaforák mögé, nem akart megfelelni elvárásoknak. Patti Smith Horses című lemeze pedig azt jelezte, hogy a háttérben már formálódik egy új, nyers, ösztönös energia, amely nem tiszteli a rock hagyományos hierarchiáit. Ezek az albumok mind más irányból közelítettek, de volt bennük valami közös: az emberi lépték visszahozása.
Ezzel párhuzamosan a progresszív rock még mindig a csúcson volt kereskedelmi értelemben. A Yes, a Genesis, az Emerson, Lake & Palmer hatalmas közönségek előtt játszottak, technikailag lenyűgöző produkciókat hoztak létre. A kritikai visszhang azonban egyre ambivalensebbé vált. Egyre gyakrabban jelentek meg olyan hangok, amelyek szerint a műfaj eltávolodott az érzelmektől, túlzottan öncélúvá vált, és elvesztette kapcsolatát a hallgatóval. A Pink Floyd különös helyzetben volt ebben a közegben. Nem illettek bele teljesen a „technikai prog” kategóriába, de kívül sem álltak rajta. Zenéjük atmoszferikus volt, lassú építkezésű, erősen koncepcionális, és nem a virtuozitásra helyezte a hangsúlyt. Mégis, sok kritikus szemében egy kalap alá kerültek a műfaj túlzásaival.
A zenekar tudatosan távol tartotta magát a sajtótól. Nem építettek klasszikus értelemben vett médiakapcsolatokat, nem adtak gyakran interjúkat, nem magyarázták túl a saját munkájukat. Ez a hozzáállás korábban szabadságot jelentett számukra, most azonban elszigeteltséget eredményezett. A közönség továbbra is ott volt, a lemezek fogytak, a koncertek telt házzal mentek, de a párbeszéd egyre inkább megszakadt. A Pink Floyd egy olyan pozícióban találta magát, ahol egyszerre volt mindenük, és mégis egyre kevesebb kapaszkodójuk maradt.
Roger Waters ebben az időszakban fokozatosan vette át a kreatív irányítást. Ő volt az, aki leginkább megfogalmazta azokat a témákat, amelyek a zenekart foglalkoztatták: az idő múlását, az elidegenedést, a pénz, a hatalom és a siker torzító hatását. A többiek ehhez különböző módon viszonyultak. David Gilmour a hangzásban, Rick Wright az atmoszférában, Nick Mason a struktúrában talált kapaszkodót, de a központi narratíva egyre inkább Waters kezében összpontosult. Ez feszültségeket szült, még akkor is, ha ezek ekkor még nem törtek a felszínre nyílt konfliktus formájában.
Mindeközben Syd Barrett története továbbra is ott húzódott a háttérben. Waters számára különösen. Barrett nemcsak egy volt zenekari tag volt, hanem a kezdetek szimbóluma, annak az időszaknak az emléke, amikor még nem léteztek elvárások, amikor a zene játék volt, nem ipar. Barrett sorsa egyfajta figyelmeztetéssé vált arra, hogy a siker milyen könnyen felőrölhet valakit, aki nem tud vagy nem akar alkalmazkodni hozzá. Ez a gondolat egyre mélyebben beépült Waters gondolkodásába.
Amikor a zenekar 1975 elején új anyagon kezdett dolgozni, nem egy kész koncepcióval érkeztek. Inkább kimerültséggel, bizonytalansággal, és azzal az érzéssel, hogy az előző lemez után nem lehet egyszerűen „még egy albumot” csinálni. Az első hetek kísérletezéssel teltek. Felmerült egy ötlet, amelyben kizárólag hétköznapi tárgyak hangjait használták volna fel. Poharak, gumiszalagok, háztartási eszközök kerültek elő. Ez a próbálkozás azonban hamar kifulladt. Nem azért, mert technikailag lehetetlen lett volna, hanem mert nem adott választ arra, ami valójában foglalkoztatta őket.
Ahogy teltek a hetek, egyre világosabbá vált, hogy nem új hangzást keresnek, hanem értelmet. Olyan témát, amely képes összefogni mindazt, amit az elmúlt években átéltek. A turnék kiüresedését, a siker súlyát, a kapcsolatok eltávolodását, és mindazt, amit közben elveszítettek. A hiány lett a központi érzés. Az, ami nincs jelen, de folyamatosan érezhető. Egy barát hiánya. Egy korszak hiánya. Egy egyszerűbb, őszintébb működés hiánya.
Innen indult el az a folyamat, amely végül a Wish You Were Here megszületéséhez vezetett.
A Wish You Were Here a Pink Floyd egyik legösszetettebb albuma: személyes veszteség, zeneipari tapasztalatok és tudatos stúdiómunka találkozik benne. A cikk részletesen végigmegy az album keletkezésének körülményein, a Shine On You Crazy Diamond felépítésén és szövegvilágán, valamint azon, hogyan vált ez a lemez az elmúlt évtizedek egyik fontos audiofil és konceptuális referenciájává. A fókusz a konkrét döntéseken, a szerkezeti megoldásokon és azokon a rétegeken van, amelyek csak idővel, alapos hallgatás után válnak igazán érthetővé.
Megjelenés: 1975. szeptember 12. Felvétel: 1975. január13. – július 28., EMI, London