R.E.M.:DocumentA lemez, amelyen a régi és az új R.E.M. először találkozott

Athens, Georgia a hetvenes évek végén különös zenei műhellyé alakult. A B-52's és a Pylon már bizonyította, hogy az egyetemvárosból el lehet jutni az amerikai klubhálózatba, a 40 Watt Club és a Tyrone's O.C. pedig állandó színpadot adott az új zenekaroknak. Michael Stipe művészeti hallgatóként érkezett ide, Peter Buck a Wuxtry Records lemezboltban dolgozott. Patti Smith, a Television és a Wire lemezei hozták őket közös nevezőre.

Mike Mills és Bill Berry Maconból érkezett, ahol már középiskolásként együtt zenéltek. A négyes 1980. április 5-én, Kathleen O'Brien születésnapi buliján lépett fel először a használaton kívüli St. Mary's templomban. A Twisted Kites névvel kapcsolatban sokáig makacsul tartotta magát egy jó történet, később azonban a zenekar tisztázta, hogy csak fontolgatták. Első koncertjükön még név nélkül álltak a több száz fős közönség elé.

Az 1981-es Radio Free Europe kislemez és az 1982-es Chronic Town EP után az I.R.S. Records olyan keretet adott nekik, amelyben a saját tempójukban dolgozhattak. A Murmur 1983-ban kritikai áttörést hozott, a Reckoning tovább növelte a college rádiós közönséget. Stipe elmosódó éneke, Buck csilingelő gitárja, Mills dallamos basszusa és Berry lendületes dobolása ekkorra már azonnal felismerhető közös nyelvvé állt össze.

Öt év alatt megjelent a Murmur, a Reckoning, a Fables of the Reconstruction és a Lifes Rich Pageant, miközben az R.E.M. szinte folyamatosan turnézott. A Lifes Rich Pageant a Billboard 200 huszonegyedik helyéig jutott, és megszerezte a zenekar első aranylemezét. A Document előtt már komoly országos bázisuk volt, a Top 10-es album és kislemez azonban még hiányzott.

A turnéfáradtság mellé 1986 végén politikai düh társult. Az Irán-Contra-ügyben kiderült, hogy az amerikai kormányzat titokban fegyvereket adott el Iránnak, majd a bevétel egy részét a nicaraguai kontrák támogatására fordította. A Tower-bizottság 1987 februárjában bírálta a Reagan-kormányzat működését, márciusban maga az elnök is elismerte, hogy a titkos akció fegyverek és túszok közötti alkudozássá fajult. Ez a történet már túl konkrét volt ahhoz, hogy az R.E.M. homályos képek mögé rejtse.

Don Gehman, a Lifes Rich Pageant producere bizonytalan volt az új dalok irányában, ezért nem vállalta a következő albumot. Ő ajánlotta maga helyett Scott Littet, akinek a dB's Repercussion című lemezén végzett munkáját a zenekar ismerte és szerette. Az első közös próba az 1986 decemberében rögzített Romance volt. A találkozás működött, Litt pedig megkapta a teljes nagylemezt.

A dalok egy része 1986 végére már formálódott, további demók John Keane athensi stúdiójában készültek, néhány számot pedig koncerteken teszteltek. Nashville-ben keményebb, szögletesebb, részben élő stúdióhangzást kerestek. A rádiós áttörés ekkor még senki tervében sem szerepelt. Buck a megjelenés előtt azt mondta, nem látja a Documentet olyan lemeznek, amely szétrobbantja majd a listákat, bár szerinte történtek már furcsább dolgok is.

Az év végére valóban megtörtént a furcsább dolog. A The One I Love bekerült az amerikai Top 10-be, a Document ugyanezt elérte az albumlistán, a Rolling Stone pedig 1987. december 3-án címlapra tette az együttest. Steve Pond cikkének alcíme már kész diplomát állított ki: Amerika legbefolyásosabb college zenekara lediplomázott.

A Document 1987. augusztus 31-én jelent meg, ugyanazon a napon, mint Michael Jackson Bad című albuma. Ennél látványosabb kontrasztot nehéz volna kitalálni. Jackson a korszak egyik legnagyobb költségvetésű, gondosan felépített popprodukcióját adta ki, az R.E.M. pedig az utolsó albumát annál a független kiadónál, amely a college rock és a new wave világában volt igazán otthon.

Az amerikai albumlistákat Bon Jovi, Whitney Houston, U2 és a nagy stúdióprodukciók uralták. A Slippery When Wet lett az év legkelendőbb albuma, Whitney Houston második nagylemeze tizenegy héten át vezette a Billboard 200-at. A The Joshua Tree közben megmutatta, hogy alternatív háttérből is el lehet jutni a stadionokig. Az Appetite for Destruction már megjelent, a Guns N' Roses nagy áttörése azonban csak 1988-ban következett.

A gitárzene peremén közben rendkívül erős év zajlott. Megjelent a Hüsker Dü Warehouse: Songs and Stories, a Replacements Pleased to Meet Me, a Sonic Youth Sister, a Cure Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me, a 10,000 Maniacs In My Tribe és a Smiths Strangeways, Here We Come című lemeze. A hiphopban a Public Enemy első albuma hozott új politikai nyelvet. A Document ebben a zsúfolt mezőnyben talált átjárót a szélesebb közönséghez.

A college rock 1987-ben még elsősorban közeget jelentett: az amerikai és kanadai egyetemi rádiók alternatív játszási listáit. A Billboard csak 1988 szeptemberében indította el a Modern Rock Tracks listát, amely már kereskedelmileg is látható alternatív piacot jelzett. Az R.E.M. ennek a piaci átrendeződésnek a küszöbén tört át.

A zenekar nem igazította a dalait a korabeli slágergyártás szabályaihoz. Maradtak a politikai témák, a torzított gitárok, a furcsa szövegképek, sőt még a Wire-feldolgozás is. A rádiók mégis találtak két dalt, amely ezt a világot átvitte a college állomások határán. Ettől érdekes igazán a sikerük.

Scott Litt érkezése mellett megmaradt az addigi munkamódszer lényege. A zenekar továbbra is négy egyenrangú szerzőként dolgozott, a dalok magja pedig a próbateremből érkezett. Litt világosabb fizikai formát adott a már meglévő energiának: az ének közelebb került, a dobok nagyobbat szóltak, a gitárok pedig több helyet hagytak a ritmusszekciónak.

A stúdióban több kísérleti elem született, mint amennyi végül a lemezen maradt. Talált hangokat, visszafelé kezelt textúrákat és Fairlight-mintákat próbáltak ki, a keverés során azonban a zenekari játék kapott elsőbbséget. A Document tele van apró technikai részletekkel, hallgatás közben mégis a négy zenész ereje kerül előre.

A külső közreműködők kevés teret kapnak, a belépéseik mégis könnyen felismerhetők. Steve Berlin szaxofonja a Fireplace végén egy eredetileg tervezett Buck-gitárszóló helyére került. Carl Marsh Fairlightja főként ugyanennek a dalnak a textúráiban dolgozik, Buck dulcimerje pedig a King of Birds lassú menetét billenti ki a megszokott gitárhangból. Ezek rövid kitérők, mégis sokat tágítanak a lemez hangterén.

A Document tizenegy dala alig negyven perc alatt jut el a nyilvános politikai beszédtől a személyesebb, rejtjeles képekig. A Page oldal hat száma szinte folyamatosan előrerohan, a Leaf öt dala lassít, több teret hagy a hangszíneknek, és kevésbé közvetlenül fogalmaz. A két oldal közötti törés adja a lemez dramaturgiáját, és egyben ebből ered a legnagyobb vitája is.

A Finest Worksong felszólítással indít, utána a Welcome to the Occupation, az Exhuming McCarthy és a Disturbance at the Heron House egyre közelebb húzza az amerikai politikát. Közép-Amerika, a mccarthyzmus visszatérésének veszélye és Orwell Állatfarmjának Reagan-kori olvasata követi egymást. A Strange groteszk Wire-feldolgozása rövid levegőt enged, majd az oldal a világvége felszabadult szóáradatával zárul.

A második oldal a zenekar addigi legnagyobb slágerével kezdődik, de a The One I Love érzelmi hidegsége már jelzi a fordulatot. A Fireplace shaker-rítusból vett szövege, a címével szándékosan félrevezető Lightnin' Hopkins, a földrengést megérző állatoktól induló King of Birds és a hajléktalan Pee Wee történetéhez kötődő záródal töredékesebb, befelé fordulóbb világot épít.

Több kritika ragyogónak nevezte az első oldalt, a másodikat pedig jóval gyengébbnek. A lendület valóban megtörik, és a két óriási dal körül nem minden szám tartja ugyanazt a szintet. A Leaf azonban más feladatra vállalkozik: a nyilvános vádirat után közel hozza a személyes használatot, a rítust, az előérzetet és a társadalom szélére sodródott embert. A lemez kollektív felszólítással indul, végül egyetlen alak elmosódó történeténél hagy magunkra.

A korabeli kritikák gyorsan felismerték, hogy az R.E.M. direktebb lett, miközben megőrizte különös karakterét. David Fricke a Rolling Stone-ban öt csillagot adott a lemeznek, és egy mozgásban lévő zenekar hangjaként írta le. Jon Pareles is ezt a magabiztosságot és dacot hallotta benne. Az R.E.M. úgy jutott el a kultstátusztól a tömeges népszerűségig, hogy közben maga szabta meg a feltételeket.

A fenntartások főként a két oldal közötti töréshez kapcsolódtak. A Trouser Press az egész első oldalt ragyogónak nevezte, a hátoldalt fele olyan jónak. Évtizedekkel később is hasonlóan szólt a vita: az NME 2023-as életműrangsorában az ötödik helyre tette a Documentet, miközben az A oldalt minden idők egyik legjobb lemezoldalának nevezte. A dicséret és a kifogás ugyanoda mutatott.

A kritikai lelkesedést hamar követte a kereskedelmi siker. Az album 1987. szeptember 26-án a 46. helyen került fel a Billboard 200-ra, november 7-én pedig elérte a tizedik helyet. 1988 januárjára platinalemez lett az Egyesült Államokban. A gyakran idézett, közel tízmilliós világpiaci eladás viszont nem igazolható sem hivatalos minősítéssel, sem megbízható összesítéssel.

A Work Tour 1987. szeptember 12-én indult a londoni Hammersmith Odeonban, majd európai és amerikai állomásokon vitte színpadra a Document dalait. A műsorokban rendszeresen szerepelt a Finest Worksong, a Welcome to the Occupation, a Disturbance at the Heron House, az Exhuming McCarthy és az End of the World. A zenekar ekkor még a régi klubközönség és az új arénák között mozgott, ezért ezek a felvételek egy rövid, gyorsan eltűnő átmeneti állapotot őriznek.

Az utrechti koncertet két héttel az amerikai megjelenés után, a brit kiadás napján rögzítették. A körülbelül hetvenperces rádiós és televíziós felvételen legalább nyolc Document-dal hallható, a közönség pedig még klubméretű térben látja az áttörés előtti R.E.M.-et. A Finest Worksong nyitóereje, az Exhuming McCarthy menetelése és az End of the World tempója élőben még nyersebb, mint a stúdiólemezen. Ugyanennek az estének az anyagából felkerült egy felvétel a Finest Worksong kislemez B oldalára, később a Document 25. évfordulós kiadásának koncertlemeze is ezt a műsort használta. A zenekar itt még benne áll a változásban, és fogalma sincs, milyen gyorsan nő majd körülötte a terem.