A kultusz mögött ott marad a vita
A film 2001-es megjelenésekor a DVD Talk az energikus előadást, Dolores színpadi mozgását, a tiszta képet és a nagy, nyitott arénahangzást emelte ki. A Go Your Own Way külön dicséretet kapott, mert a kritikus ebben látta a koncert egyik legszabadabb pillanatát. A turné korabeli fogadtatása azonban jóval kevésbé volt egységes.
A madridi koncertről író El País a düh és a lágyság közötti váltásokat, Dolores folyamatos hangszer- és szerepcseréit, valamint a közönség azonnali részvételét hangsúlyozta. A Los Angeles Times élesebbnek találta az énekest élőben, mint a gondosan simított klipekben, néhány új dalból viszont hiányolta a Zombie vagy a Dreams energiáját. A San Francisco Chronicle ennél is keményebben fogalmazott: kiszámítottnak és túlságosan csomagoltnak érezte a műsort, miközben a halkabb számok atmoszféráját és a telt ház rajongását ő is elismerte.
A kiszámítottság vádját értem. A hatfős felállás, a tiszta vágás és a gondosan felépített fények valóban kevés teret hagynak annak az érzésnek, hogy bármi megtörténhet. Nálam mégsem válik sterillé a koncert, mert ez a rend hallhatóvá teszi a zenekari munkát, Dolores pedig a legfegyelmezettebb keretből is képes kiszökni egy hanggal vagy hirtelen mozdulattal. Az este vállalja a kontrollt, és ezen belül keres szabadságot.
A kommenteknél már egészen más hangon folytatódik a történet. Az első húsz önálló hozzászólás természetesen nem közvélemény-kutatás, de a visszatérő témák így is beszédesek. Sokan Dolores hiányáról és saját fiatalkorukról írnak, mások a telefonokkal teleemelt nézőtér hiányát emelik ki. A zenei megfigyelések között az albumokhoz közeli énekpontosság, a magas hangok díszítése és Steve DeMarchi gitárjátéka tér vissza. A gyász és a nosztalgia érthetően ráült a felvétel utóéletére, pedig a színpadon rengeteg apró zenekari döntés várja, hogy újra észrevegyék.
