SoundReborn dalbemutató

The Cure In Between Days

A The Cure „In Between Days” című dala 1985 nyarán jelent meg kislemezként, majd a The Head on the Door nyitószáma lett. Robert Smith rövid, akusztikus gitárra épülő felvételen énekel egy kapcsolat bizonytalanságáról: a beszélő előbb elküldi, aztán visszahívná a másikat. A kislemez a brit lista 15. helyéig jutott, és a zenekar első belépője volt az amerikai Billboard Hot 100-ra. A Tim Pope rendezte videó a zenekar játékát forgó kamerákkal és rajzolt, színes alakzatokkal mutatja meg.

19852:57new wave · alternatív rock18 perc olvasási idő
Robert Smith fekete-fehér portréja az 1980-as évekből
Robert Smith és a Cure tagjai kékes fényű képen
A DAL MAGJALENDÜLET · FÉLELEM · VISSZAHÍVÁS
Indítsd el, mielőtt továbbmészSpotify · The Cure

Az „In Between Days” nálam azok közé a Cure-dalok közé tartozik, amelyeket szívesen hallgatok, mégsem sorolnék a zenekar legjobbjai közé. Rövid, egyszerű, fülbemászó, és a történetével együtt jó mementója annak, honnan indult a Cure nagyobb nemzetközi áttörése. A zenekarhoz a 2020-as években, elsősorban a Disintegration és a Wish felől kerültem közel. Ezen a korábbi, világosabb dalon keresztül jól látszik, honnan vezetett oda az út.

2022 októberében, a budapesti koncerten a második ráadásban szólt, a „Close to Me” és a „Just Like Heaven” között. Addigra az este sötétebb Cure-dalai is sorra kerültek; a ráadásban aztán egészen más lett a levegő. Az „In Between Days” itt pontosan a helyén volt. A dallama akkor is könnyen odatalál az emberhez, ha a zenekar súlyosabb lemezei felől érkezik.

A szöveg viszont nem engedi, hogy sokáig csak a gitárt halljam. Az első sorban Smith már arról énekel, hogy egyetlen nap alatt megöregedett.

01 / KELETKEZÉS

Az ajtó, amely kinyílt

A nyolcvanas évek elején a Cure három lemezen át egyre zártabb világot épített. A Seventeen Seconds, a Faith és a Pornography után a zenekaron belüli feszültség is kiéleződött; a Pornography turnéját követően Simon Gallup távozott. Robert Smith közben a Siouxsie and the Banshees gitárosaként is játszott. Ha valaki ebből a korszakból érkezik az „In Between Days”-hez, az első dobütés után joggal lepődik meg a gitár fényén.

Smith addigra már többféleképpen próbálta a könnyebb hangot. A „The Walk”, a „The Lovecats” és a „The Caterpillar” mind a brit Top 20-ba került, a „The Lovecats” a hetedik helyig jutott. A közönségnek tehát volt előzménye ehhez a Cure-höz. Az „In Between Days” ereje abban van, milyen kevés eszközzel tartja együtt a könnyű zenét és az ismerős szorongást.

Smith ekkor újra együtt játszó, ötfős zenekarral dolgozott. A The Head on the Door sokféleségéhez a Siouxsie and the Banshees Kaleidoscope és a Human League Dare albuma is mintát adott neki: olyan lemezt akart, amelyen a dalok több irányba indulhatnak. Az „In Between Days” a nyitószám, és rögtön érzékelteti ezt a szabadságot. Pörgős kislemeznek hallatszik, a szövege mégis arról a félelemről beszél, amely az album más részein is felbukkan.

Smith huszonöt éves kora körül egészen sajátos félelem dolgozott benne. Egy 1985-ös interjúban elmondta, sokáig úgy képzelte, addigra meghal; olyan sokszor gondolt erre, hogy a kamaszosan teátrális ötlet valóságos szorongássá vált. Amikor a maga által megjósolt nap elmúlt, még a csalódottságából is képes volt fekete humort csinálni. Ez a háttér közel visz a nyitósorhoz, bár nem bizonyítja, hogy a dal minden mondata önéletrajz.

A Cure ötfős zenekari portréja az 1980-as évekből
A The Head on the Door korszaka
A Cure tagjai bőrdzsekiben egy korabeli fotón
Az újra együtt játszó zenekar

Egy régi hangszeres előítéletét is félretette. Smith a The Head on the Door későbbi kísérőszövegében azt mondta, az akusztikus gitárt addig túl „hippisnek” érezte a Cure-höz. Az „In Between Days” demója már éppen erre a hangra épült. Az 1984 decemberében készült, 1:25 hosszú otthoni instrumentális felvétel a 2006-os bővített kiadáson is hallható; a kész dal sűrű pengetését könnyű felismerni benne.

Közben Gallup is visszatért. A Pornography utáni szakítást követően nagyjából másfél évig nem beszéltek Smithszel. Smith visszaemlékezése szerint végül elment a régi kocsmájukba, mert tudta, hogy ott találja Gallupot; odalépett hozzá, és egyszerűen beszélgetni kezdtek. Az album felvételekor Gallup újra a Cure basszusgitárosa volt. A kész dalban így már az a zenekar játszik együtt, amelynek szétesése néhány évvel korábban még véglegesnek tűnt.

Smith később a „Boys Don’t Cry” óta írt egyik legegyszerűbb dalának nevezte az „In Between Days”-t. Az egyszerűség szándékos volt. A demók után a zenekar 1985 tavaszán a londoni Angel Studiosban vette fel a dalt David M. Allennel, majd a Townhouse stúdióban keverték. A New Order-hasonlóságra Smith a rajongói archívumban megőrzött történet szerint annyit felelt: éppen ez volt a cél. Az eredeti interjú nincs meg, így a mondatot óvatosan kell kezelni. A felvételen viszont hallani a fegyelmet: kevés elem dolgozik, és mindegyiknek pontos helye van.

02 / ALKOTÓK

Akik összetartották a dalt

A Cure 1976-ban indult Crawley-ban, még Easy Cure néven, és Robert Smith maradt az egyetlen tag, aki azóta végig vele tartott. A Three Imaginary Boys posztpunk indulása után jöttek a sötét, befelé forduló lemezek, majd az 1984-es The Top és ez a sokkal nyitottabb 1985-ös korszak. A Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me, a számomra etalonná vált Disintegration és a Wish később mind más méretben bontotta tovább a Cure világát; a 2024-es Songs of a Lost World ismét a komorabb oldalát hozta elő. A zenekarnak jelenleg tizennégy stúdióalbuma van. Smith az „In Between Days” szerzője, énekese, több hangszer játékosa és társproducere. Az ötfős csapat mozgását itt mégis az ő ötlete fogja össze.

David M. Allen portréja
David M. Allen · producer, hangmérnök

David M. Allen producerként és hangmérnökként dolgozott Smith mellett. A Cure-rel a The Top korszakától a Wish-ig készített felvételeket; a Sisters of Mercy és a Chameleons is szerepel a munkái között. Itt az a feladata, hogy a folyton mozgó hangszerekből tiszta képet tartson: a pengetett gitár, a dallamot vivő basszus, a dob és az éles billentyűhang egyszerre hallható, mégsem tolonganak. Sűrű játékból lett könnyen követhető popdal.

Boris Williams portréja
Boris Williams · dob

Boris Williams a Cure előtt a Thompson Twins és Kim Wilde mellett dobolt, 1984 végén került a zenekarba. A róla szóló beszámolók szerint gyerekként az anyja kötőtűivel kezdett gyakorolni. A születési évéről a források nem értenek egyet, így itt évszám nélkül szerepel. A dalt az ő rövid dobfillje indítja; utána a gyors, egyenletes játéka végig sürgeti a gitárt. Williams nem pusztán időt tart a sűrű pengetés alatt. A ritmusától az egész szám kicsit türelmetlennek hat.

Porl Thompson portréja
Porl Thompson · gitár, billentyűk

Porl Thompson már az Easy Cure idején Smith mellett játszott. 1978-ban kikerült a csapatból, 1983-ban visszatért, az 1984-es turnén pedig gitárosként lett az ötfős felállás része. Az „In Between Days”-en gitár- és billentyűkreditje van, bár a szólamait nem lehet biztosan elválasztani Smith és Lol Tolhurst játékától. Thompson a Parched Art társalapítójaként a Cure borítóit is formálta. Nála a zenekar hangja és képe ugyanahhoz a munkához tartozott.

03 / HANGZÁS

Ami a tempó alatt szól

Boris Williams dobfillje után már ott is a sűrűn pengetett akusztikus gitár. Néha tizenkét húros hangszer csillogását idézi, bár a pontos gitár és az emlegetett BF-2 effekt nincs megbízhatóan igazolva ehhez a felvételhez. Nekem először az tűnik fel, hogy a pengetés szinte nem hagy üres helyet. Mire a hangját külön kezdeném figyelni, már viszi is magával a basszust és a dobot.

Simon Gallup basszusa közben külön dallamot rajzol a gitár köré. A kredit Smith hathúros basszusát is említi, de a két hangszer pontos szólamait nem lehet biztosan kiosztani. Ami hallható, az a basszus mozgása: egyszer megtámasztja a ritmust, másszor magasabbra lép, és magával viszi a fület. Néhány hallgatás után könnyen lehet, hogy ezt dúdolod a gitártéma helyett.

A billentyűk vékony, sípoló hangja még több fényt ad a gitárnak, Williams dobja pedig sürgeti az egészet. Az akkordok nagyrészt világos, dúr érzetet keltenek. A szorongást Smith szavai hozzák be ebbe a hangképbe: a zene haladna előre, a beszélő pedig nem tudja tartani vele a lépést. Ettől a tempó is kissé nyugtalanítóvá válik, noha a gitár önmagában szinte gondtalan.

Smith magasan énekel, néha szinte felkiált, de a hangja nem ül rá a hangszerelésre. Allen és Smith keverésében a sűrű gitár mellett is követhető marad a basszus és a vékony billentyűszólam. Mire Smith megszólal, a zenekar már megismertette velünk a dal legtöbb hangját. Ezért érkezhet úgy az első mondat, mintha egy addig barátságos felvételbe szólna bele.

A felvétel 2:57 alatt újra meg újra ugyanahhoz a dob, gitár, basszus és billentyű adta lendülethez tér vissza. Mégsem hallom gépiesnek: mindig van egy hangszer, amelyikre átcsúszik a figyelmem. A The Head on the Door sokfelé induló dalai között ez a legközvetlenebb belépő. A hangszerelését szívesen követem külön is; a szöveggel együtt már jóval zaklatottabb hallgatás.

04 / FELÉPÍTÉS

Három pillanat a rövid dalban

Végre megszólal.

A zenekar már majdnem egy percig játszott, amikor Smith az első sorral félbeszakítja a könnyűnek ígérkező hangulatot.

Ellenkező irány.

A korábbi elküldés helyére a visszahívás kerül. A ritmus szinte ugyanaz, a kérés már sokkal kevésbé magabiztos.

Ami a végére marad.

Az utolsó „without you” után hamar véget ér a dal; az utolsó hang még néhány másodperc alatt halkul el.

A The Head on the Door 2:57-es stúdióverzióján:

A Cure egy rövid popdal első harmadát a zenekarra bízza. A dobfill után egymásra talál a gitár és a basszus, a billentyű is megjelenik, és mire az ének belép, már ismerjük a visszatérő mozgást. Az első versszakban Smith egyetlen nap alatt öregnek érzi magát, a hangszerelés viszont ugyanazzal a tempóval megy tovább. Éppen ez a közönyösnek ható lendület teszi furcsává a pillanatot.

Az első kör felszólítása elküldi a másikat, a refrénben viszont már ott a beismerés, hogy valami félresiklott. Rövid hangszeres átkötés után hasonló formában jön a második versszak. A beszélő ekkor gyerekként reszket, és a felszólítás iránya megfordul. A zene alig változik; a dalhoz nem kell új rész vagy nagy hangszeres fordulat ahhoz, hogy más helyzetbe kerüljünk.

A második refrén után a visszatérő hiányérzet viszi a dalt, aztán kapunk még egy rövid hangszeres szakaszt. A befejezés hirtelen érkezik, az utolsó hang viszont néhány másodpercig halkul. A történet közben sehová nem jutott: az elküldés és a visszahívás után sincs válasz. A felvétel pontosan időben áll meg ahhoz, hogy ez a bizonytalanság velünk maradjon.

Robert Smith és a Cure egy stúdióban, korabeli fotón
A felvétel korszaka
05 / DALSZÖVEG

Menj el, gyere vissza

A szövegben valaki a távozó emberhez beszél, és egy harmadik személyt is említ. Hogy pontosan mi történt köztük, Smith nem meséli el. Később egyszerű fiú-lány történetként írta le a dalt, az elküldés és a visszahívás történeteként. Éppen a hiányzó részletek miatt ismerős a helyzet: a beszélő előbb tartaná magát a döntéséhez, majd egyre kevésbé tudja. A refrénben már beismeri a tévedést, a másik visszahívásáig mégis vár egy versszakot.

Mindkét versszak a tegnappal kezdődik. Az elsőben a beszélő egyetlen nap alatt öregnek érzi magát, a másodikban már úgy fél, mint egy gyerek. A visszahívás viszont a mához szól. Smith később napokról, emberekről, helyekről és életkorokról beszélt a dal hármasai kapcsán. A cím köztes állapota így több helyen felbukkan, de a szöveghez enélkül is közel lehet kerülni: valaki elküldte a másikat, és hamar rájött, hogy vissza akarja kapni.

Az első „menj” négy nekifutás után egyre kevésbé hangzik meggyőzőnek. Az ismétlésben már ott van a megbánás, mielőtt a beszélő kimondaná. Másodszor ugyanoda ér a zene, ő pedig az ellenkezőjét kéri. A három emberből a végére leginkább a hiányzó marad fontos. A megszólított válaszát nem halljuk, és a dal nem siet ezt a csendet megmagyarázni.

Yesterday, I got so old
I felt like I could die

„Tegnap egy életet öregedtem,
úgy éreztem, bele is halhatok.”

A „tegnap” egyetlen napra szorítja össze azt, ami máskor évek alatt történik. Smith alig hagy időt arra, hogy a hallgató is megérkezzen ebbe az érzésbe.

Go on, go on, just walk away
Go on, go on, your choice is made

„Menj csak, menj, sétálj ki az életemből.
Menj, hiszen már döntöttél.”

A döntést látszólag a másik hozta meg. A beszélő ezzel még el tudja játszani, hogy ő csupán tudomásul veszi, amit hallott.

That it couldn't be me and be her
In between without you, without you

„Hogy ő meg én nem maradhatunk félúton,
nélküled, nélküled.”

Az angol mondatot sem könnyű elsőre kibogozni: három ember fér bele, biztos hely egyiküknek sem jut. A zaklatottság a nyelvtanban is ott van.

Yesterday, I got so scared
I shivered like a child

„Tegnap úgy megrémültem,
reszkettem, akár egy gyerek.”

Az előbb még hirtelen öreg volt, itt meg gyerekként fél. A két szélső életkor közt nincs egyetlen nyugodt pillanat sem.

Come back, come back, don't walk away
Come back, come back, come back today

„Gyere vissza, kérlek, ne menj el.
Gyere vissza, még ma gyere vissza.”

A „ma” apró szó, mégis megmozdítja az egész helyzetet. Tegnap még lehetett úgy beszélni, mintha a távozás végleges volna; ma már várni sem akar.

Come back, come back, why can't you see?
Come back, come back, come back to me

„Gyere vissza, miért nem látod?
Gyere vissza, gyere vissza hozzám.”

Az első kör távolságtartása itt elfogy. A kérés már szemrehányásba csúszik, a másik válaszát viszont továbbra sem halljuk.

06 / VIZUÁLIS RÉTEG

Forgó kamerák, színes zoknik

Az „In Between Days” videójában a Cure egy stúdióban játszik, a kamera viszont nem hajlandó nyugton maradni. Kileng, körbefordul, néha hirtelen a zenészek felé zuhan. A képre rajzolt, rikító zoknik közben még jobban összezavarják a komolyságot. Maga a zenekar van a kép közepén; a klip a dal mozgását követi, nem szereplőkkel meséli újra a szakítást.

Tim Pope az 1982-es „Let’s Go to Bed” óta dolgozott a Cure-rel; több meghatározó klipjük és később az In Orange koncertfilm is hozzá kötődik. Ezt a videót 1985 júniusában, a londoni Fulham Studiosban forgatták. A kamerákat részben kábelek és hevederek mozgatták, Smith és Thompson pedig maguk is beleszóltak az irányukba. Smithnek elege volt a klipekben pózoló előadókból. Ebben a forgatásban tényleg kevés hely maradt a pózokra.

A hatvanas évek zenés filmjeinek, különösen az A Hard Day’s Night-nak az energiája ott van ebben a rohangáló kamerában. A kilengéseit könnyű a dal „menj” és „gyere vissza” mozdulatai mellé látni, bár ez nézői olvasat. Pope inkább a zene játékosságát engedi szabadon, miközben a szöveg továbbra is nyugtalan. A zoknik eredetére saját bevallása szerint már nem emlékezett. Végül talán jobb is, hogy nem próbált utólag nagy elméletet gyártani hozzájuk.

Smith egyik kedvenc Cure-videójának nevezte, a kilengő kamerák miatt pedig az egyik legveszélyesebbnek is. A végén is a zenekar és a kamera marad a főszereplő; a klip nem kínál megoldást a dal emberi helyzetére. A TheCureVEVO hivatalos feltöltése 2010. február 23-án került fel a YouTube-ra. 2026. szeptember 27-én 59 405 280 megtekintés szerepelt mellette, ami természetesen azóta változhatott.

07 / FOGADTATÁS

A lista aljától a Cure-alapdarabig

A Record Mirror 1985 júliusában alaposan odaszúrt az új Cure-kislemeznek: túl erősnek hallotta benne a New Ordert, és az egész dalt kissé óvatosnak tartotta. Néhány hónappal később a Spin kritikusa ugyanezt a rokonságot keserédes lendületként írta le, amelyben még reménysugár is van. Mindkét reakció érthető. Az ismerős megoldások gyorsan behúzzák a hallgatót, de aki akkor újabb kockázatot várt Smithtől, annak ez a fegyelmezett kislemez kevés lehetett.

A brit kislemezlistán a 15. helyig jutott. A Cure a „The Lovecats”-szel korábban már elérte a hetediket, így odahaza ez a siker egy folyamat része volt. Amerikában a 99. hely is új fejleménynek számított: az „In Between Days” lett a zenekar első dala a Billboard Hot 100-on. Ausztráliában a 16. helyet érte el, a The Head on the Door pedig a brit albumlista hetedik és az amerikai 59. helyéig jutott. A Cure szélesebb közönséghez jutott el, még mielőtt a későbbi nagy slágerek megérkeztek volna.

Az albumot Robert Christgau B osztályzattal értékelte. Smith énekében „be nem vallott zokogást” hallott, és a Cure vonzerejét továbbra is az egyetemi, művészkedő közönséghez kötötte. A Melody Maker év végén az év lemezének választotta a The Head on the Door-t. Az „In Between Days” brit platina és új-zélandi arany minősítése már jóval későbbi történet, részben a streaming korszakáé. Jól mutatja a dal tartósságát, de 1985 fogadtatását nem írja át.

A későbbi Cure-rangsorok sokkal magasabbra teszik a dalt, mint én. A Paste és a Mojo egyaránt a második, a Billboard a harmadik helyre sorolta. A Mojo a nyitó dobütéstől a lecsengő utolsó hangig ragadja meg a dal egyszerű erejét; az Albumism a lemez félelem-témájának korai jelét hallja benne. Ezekre a részletekre én is figyelek. Attól még a dal rövid, könnyen átlátható ötlete nálam kisebb súlyú marad, mint a Cure későbbi nagyobb vállalkozásai.

A Kworb 2026. szeptember 26-i összesítésében az „In Between Days” 273,4 millió Spotify-lejátszásnál járt, a Cure dalai között a hetedik helyen. A számok változnak, a helye a katalógusban viszont beszédes: a kislemez jóval tovább élt, mint az 1985-ös fenntartások. Amikor ma elindul a dobfill, az ember néhány másodperc alatt tudja, melyik Cure-korszakba került.

Rajongói olvasat

A New Order-hasonlóságról a rajongók sem feledkeztek meg. Egy régi Cure-szálban a basszust kifejezetten a „Dreams Never End”-hez kötik, és itt terjedt tovább Smith állítólagos válasza is arról, hogy a rokonság szándékos volt. Az eredeti interjú továbbra sem ellenőrizhető. Az ismerős basszusmozgás ettől még valódi vita tárgya: van, akinek természetes belépő a dalhoz, másnak túlságosan közeli előzmény.

Egy 2019-es Ask MetaFilter-beszélgetés ennél hétköznapibb kérdésből indult: honnan ismeri valaki kívülről a dalt, ha nem tartja magát Cure-rajongónak? Tizennégy válasz érkezett, filmekre, feldolgozásokra és a dal gyakori felbukkanására utalva. Ennyi hozzászólásból nem lehet általános közönségképet rajzolni. A kérdés mégis beszédes: az „In Between Days” sok emberhez hamarabb eljuthat, mint a zenekar sötétebb lemezei.

Ben Folds 2003-as feldolgozása egy másik utat mutat. Folds később azt mondta, úgy hallotta, Smithnek is tetszett a változata; a tribute-kiadványok engedélyezéséről szóló rész ebből az egy beszámolóból nem igazolható tovább. A feldolgozásokat mégis érdemes egymás mellé tenni az eredetivel. A szűk háromperces Cure-felvételben kevés a dísz, így minden új énekes vagy hangszerelés hamar elárulja, a sürgetést, a könnyedséget vagy a kétségbeesést hallotta-e meg benne először.

08 / ÉRDEKESSÉGEK

Amit a lemez köré rajzoltak

Az 1985 augusztusában megjelent The Head on the Door a Cure hatodik stúdióalbuma és az újra együtt játszó ötfős zenekar első teljes közös nagylemeze volt. Az „In Between Days” az A oldalt nyitja, utána viszont az album gyorsan másfelé indul. A „Kyoto Song” más zenei színt, a „The Blood” flamencós gitárt, az „A Night Like This” szaxofont, a második kislemez, a „Close to Me” pedig furcsább, szűkebb popteret hoz. Smith és Allen produceri munkája tartja együtt a sokféleséget, több számon Howard Gray is közreműködött. A lemez a brit lista hetedik és az amerikai lista 59. helyéig jutott. Ha a nyitódal barátságos hangja után továbbmész, hamar kiderül, milyen sokféleképpen szólhat ugyanazon az albumon a félelem.

Az album címe Smith gyerekkori rémálmából jött. Álmában egy vigyorgó férfi jelent meg a hálószoba ajtajának tetején, és kinevette. A kép évekkel később ott maradt a The Head on the Door címében. Az „In Between Days” második versszakában a beszélő úgy reszket, mint egy gyerek; ezzel a sorral a fejben az album címe is nyugtalanabb lesz. A borító elmosódott arca már nem egyszerűen különös látvány.

A borítón Robert Smith húga, Janet látható, annyira elmosódott fotón, hogy az arc alig áll össze. Porl Thompson készítette a képet, a Parched Art műhelyben Andy Vellával együtt alakították ki a lemez arculatát. Vella a betűket fotópapíron, vattapálcikával és fehérítővel készítette. Ez az album borítója, amely már a nyitódal előtt ad valamit a lemez furcsa, nyugtalan hangulatához.

A „The Exploding Boy” a brit kislemez B-oldalára került. Egy visszaemlékezés szerint azért maradt le az albumról, mert túlságosan hasonlított az „In Between Days”-re. A két számot egymás után hallgatva érthető a döntés: mindkettő gyorsan induló popötlet, de a vezető dal refrénje hamarabb célba ér. A B-oldalon így ott maradt egy közeli rokon, amely jól mutatja, milyen sok anyagból válogathatott a zenekar ebben az időszakban.

2006 decemberében a Cure tagjai a Korn MTV Unplugged felvételén csatlakoztak a zenekarhoz. A „Make Me Bad” és az „In Between Days” egyetlen közös tétel lett, amely a 2007-es albumra is felkerült. A két zenekar hangja messze áll egymástól, ezért különösen érdekes, milyen könnyen felismerhető marad a Cure dallama ebben a találkozásban. A szám váza egy szokatlan társ mellett is működik.

John Carney 2016-os Sing Street című filmje 1985 Dublinjában játszódik, és az „In Between Days” is része a zenei világának. A kamaszok bizonytalan korszakához illik egy ilyen tempós, mégis nyugtalan dal. Néhány ütem elegendő hozzá, hogy a film egy meghatározott nyolcvanas évekbeli hangot kapjon, miközben a szám ma is könnyen működik önmagában.

Az „In Between Days” 2003 végén egy Fiat Punto-reklámban is megszólalt, a Leo Burnett „Spirito di Punto” kampányában. A Cure-t elsőre furcsa lehet autóreklám mellett látni, a választás zeneileg érthető: a csengő gitár és a gyors belépés néhány másodperc alatt felismerhető. Ez a felhasználás is a dal utóéletéhez tartozik, a koncertfilm és a mozivászon mellé.

Tom Sheehan In Between Days: The Cure in Photographs 1982–2005 című fotókönyve a kislemez nevét egy sokkal hosszabb időszak fölé írta. A képek a Pornography utáni évektől a későbbi nagy turnékig követik a zenekart. A dal címe itt a Cure saját köztes éveire is illik: arra az időre, amikor újra és újra másképp néztek ki és szóltak.

09 / FURTHER LISTENING

Három dal, három irány

Innen három irányba érdemes továbbmenni. A Cure két évvel később tágasabb teret adott a gitáros popnak; ugyanebben az 1985-ös évben az R.E.M. Amerikában másféle csengő hangot talált; egy későbbi zenekar pedig nagyobb színpadra vitte a féltékenységet. A három dal akkor kerül igazán közel egymáshoz, ha a lendületes zenét és a zaklatott beszélőt egyszerre figyeled bennük.

➜ The Cure: „Just Like Heaven” (Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me, 1987). Spotify Két évvel később a csengő gitáros Cure-pop már sokkal tágasabb formában szól. A dal romantikusabb, Smith éneke is szabadabban mozog benne, de a bizonytalanság nem tűnik el teljesen. Az „In Between Days” után hallgatva éppen a különbség érdekes: 1985-ben a zenekar mindent sűrített, itt több helyet hagy a dallamnak. A két szám a koncerteken is gyakran egymás mellett szól, így ez az út a Cure saját műsorában is működik.

➜ R.E.M.: „Driver 8” (Fables of the Reconstruction, 1985). Spotify Ugyanabban az évben az R.E.M. csengő gitárja jóval nyugodtabban haladt előre Amerikában. A „Driver 8” vasúti képei és lassabban kibomló dallama messze vannak Smith szerelmi kapkodásától, az állandó mozgás mégis összeköti a két számot. Tedd fel őket egymás után: jól hallani, mennyivel borongósabb és szemlélődőbb az amerikai college-rock változata ugyanennek a gitáros lendületnek.

➜ The Killers: „Mr. Brightside” (Hot Fuss, 2004). Spotify A Killers is fényes gitárokkal hajt előre egy féltékenységből kibogozhatatlan helyzetet. A beszélő azonban ugyanabban a gondolatban marad: nála nem jön el Smith elküldésből visszahívásba forduló pillanata. Egymás után hallgatva a két dal más-más méretet ad a szorongásnak. A „Mr. Brightside” stadionba viszi, az „In Between Days” szűk három percbe sűríti. A kapcsolat hallgatói párhuzam, közvetlen idézésre nincs bizonyíték.

10 / KONCERTEN

Amikor a zenekar elé került

Az „In Between Days” már a kislemez 1985 júliusi megjelenése előtt színpadra került. A június 20-i barcelonai koncerten az újra együtt játszó zenekar egyik friss dala volt. A setlist.fm 2026. szeptember 26-án 978 Cure-előadást tartott számon; az „A Forest” és a „Boys Don’t Cry” után ez volt a harmadik legtöbbet játszott számuk. A statisztika változhat, az évtizedeken át visszatérő koncerthelye viszont már biztosan a dal történetéhez tartozik.

Tim Pope The Cure in Orange című koncertfilmjében az 1986-os zenekar játssza az ókori amfiteátrumban, még közel az eredeti kislemez lendületéhez. Később fesztiválokon és jubileumi műsorokban is újra előkerült. Én 2022-ben Budapesten, a második ráadásban hallottam, a „Close to Me” után és a „Just Like Heaven” előtt. A szett ezen a ponton már levegősebb volt; innen is érthető, miért maradt ez a dal koncerten ilyen jól használható.

A rajongói csatornára feltöltött élő videó 1985-ösként szerepel, de a leírás nem azonosítja a koncert helyét és az eredeti műsort. Érdemes megnézni a korszakbeli zenekar miatt, a felvétel eredetéről viszont ennél többet nem lehet biztosan mondani. Egy később előkerülő hivatalos változat ehhez jó összevetés lenne.

11 / személyes verdikt
6/10

Az „In Between Days” nálam 6/10. Kifejezetten hallgatható, rövid és fülbemászó dal, jó mementója annak az 1985-ös időszaknak, amikor a Cure egyre több ország közönségéhez jutott el. A történetével együtt érdekes korkép, önmagában viszont egyszerű zenei ötlet. Smith tudatosan tartotta annak, és a dal elég rövid ahhoz, hogy mindig jólesően fusson végig. Ennél sokkal magasabbra mégsem tenném. Szívesen ajánlom annak, aki most ismerkedik a Cure-rel; utána érdemes meghallgatni, hová jutott a zenekar ezen az úton.

Források és további olvasnivalók

A dal és az album

Keletkezés és Robert Smith szavai

Zenekar és alkotók

Videoklip

Fogadtatás, listák, kritikák

Közösség és utóélet

Élőben

Ha tetszett, hallgasd mélyebben ezeket is

További dalbemutatók a blogon

Depeche Mode – Useless

Depeche Mode – Useless

A Useless öt perc alatt megmutatja, mennyi minden elfér egy igazán jól összerakott dalban. Martin Gore piszkos bluesriffje, Doug Wimbish élő basszusa, Tim Simenon vágott dobjai, Dave Gahan visszafogott éneke és az a kéthangos gitárszóló együtt olyan súlyt adnak neki, amely közel harminc év után sem kopott meg. Különösen meglepő, hogy mindez éppen a Depeche Mode első Alan Wilder nélküli, fáradt és bizonytalan korszakából érkezett. A Useless egyszerre rockdal, elektronikus stúdiómunka és remek hangrendszerteszt. A cikkben azt keressük, hogyan lett a múlt terheiből ilyen kortalan telitalálat.

Radiohead – Weird Fishes / Arpeggi

Radiohead – Weird Fishes / Arpeggi

Négy gitár, ugyanaz a négy akkord, és egy olyan csillámló szövet, amelyben a fülnek nehéz követni, melyik hang honnan jön. A Radiohead 2007-es In Rainbows albumának egyik csúcspontja a Weird Fishes / Arpeggi, ahol Steve Reich minimalizmusa és a tenger mélye találkozik egy lefelé tartó, mégis felszabadító dalban. A RateYourMusicon 2007 legjobb száma. A következőkben megnézzük, hogyan épül fel ez az öt és fél perc, és miért lett egy sokáig átugrott dalból fan favourite.

Nine Inch Nails – Closer

Nine Inch Nails – Closer

A Nine Inch Nails 1994-es Closere táncolható ipari zene, amelyben egy Iggy Poptól kölcsönzött dobminta, egy fojtott analóg basszus és egy torzított zongora épül hatperces, folyamatosan táguló energiatömbbé. Trent Reznor a legfülbemászóbb dallamba csomagolta a The Downward Spiral talán legsötétebb gondolatát, és pont ezzel csinált crossover slágert egy lényegében kétakkordos dalból. A következőkben megnézzük, hogyan készült a szám a hírhedt Le Pig stúdióban, mit jelent valójában a félreértett refrén, és miért lett a klipje minden idők egyik legismertebb videója.