A Dondona Santiago-szigeti kreolon szól, a Cabo Verde-i kreol egyik, az afrikai örökséghez legközelebb álló nyelvjárásán.
Maga a cím egy megszólítás. A „dondona” a portugál dona (úrnő, hölgy) szóból ered, amelyet a kreol megkettőzés emel meg, hiszen Santiago szigetén a szó megismétlése nyomatékosít. Így a „dondona” több a puszta asszonynál: az a nő, aki kiérdemelte ezt a megszólítást, a bölcs, tekintélyes, a közösségben erkölcsi súllyal bíró asszony. Az angol fordítás a „Lady” szóval adja vissza, ez azonban keveset mond a fogalom mélységéből és közösségi tartalmából.
A dal középpontjában a Dondona (egy idős, bölcs asszony szeretetteljes megszólítása) áll, akit Elida Almeida úgy mutat be, mint “Mudjer ti kaba na nada” (asszony, aki már mindent megélt), aki “inxinam dretu ku mariadu” (megtanította, hogyan kell bölcsen élni a házasságban), és “mostram retu ku tortu” (megmutatta, mi az egyenes út és mi a tévút). A refrén legszebb képei szerint “bu ragas tem sukri” (a szavaidban cukor van) és “bu konsedju tem mel” (a tanácsaid mézből vannak), vagyis az idősek szavai szeretettel, bölcsességgel és élettapasztalattal telítettek. A visszatérő “Bo bu fazi stória” (te meséled tovább a történeteket) arra utal, hogy a közösség értékei és kultúrája elsősorban a személyes történeteken keresztül öröklődik.
A második versszakban az énekesnő “Tudu dia n’ta pidi Dios” (minden nap Istent kérem), hogy “dam bu sabedoria” (adjon nekem olyan bölcsességet, mint a tied). Nem gazdagságot kér, csupán “un pó di fos pam po panela riba” (egy kis parazsat, hogy feltehessem a fazekat), ami a szerény, mégis méltó élet jelképe. Végül azért imádkozik, hogy “Dios ki ta libram di prigu” (Isten óvjon meg a veszélytől), “dam um bom maridu” (adjon jó férjet) és “fazem mudjer filiz” (tegyen boldog asszonnyá). A dal így egyszerre személyes ima és tisztelgés azok előtt a nők előtt, akik csendesen, generációkon át formálták családjuk és közösségük értékrendjét.
A dal akihez szól, anyagiakban valóban szegény: hegyi faluban él, áram nélkül, egy óra gyaloglásra a legközelebbi közúttól. A „nincs hiányod” így arra a gazdagságra mutat, ami a vagyon hiánya mellett is bőven megvan. Egyetlen sorba sűrítve ott a különbség az anyagi szűkösség és az erkölcsi gazdagság között, és a sort végig a büszkeség hatja át.
A refrén „aia aia, ai Dondona” sora rituális megszólítás, amelynek a megszokott poprefréneknél mélyebb rétege van. Az „aia aia” felkiáltásnak nincs szótári megfelelője, hangulata viszont annál inkább van: hívás, felkiáltás, rácsodálkozás egyszerre. A Cabo Verde-i batuku éneklési hagyományából fakad ez, ahol az ilyen felkiáltás önálló tartalmat hordoz, elválik a szöveg logikájától, majd vissza is talál hozzá, és a Dondonában pontosan a vers és a szertartás határán áll.
A szám utolsó negyede a Dondona szót ismétli, egyre gazdagabb vokális díszítéssel. Ez az ismétlés nyitja meg a szót: fokozatosan elválik a két konkrét asszonytól, és az általános jelentés felé tágul. Élőben, ahol Elida hosszabbra nyújtja ezt a szakaszt, éppen itt lép be a közönség.
