SoundReborn dalbemutató

Depeche Mode Useless

A Useless öt perc alatt megmutatja, mennyi minden fér el egyetlen igazán jól összerakott dalban. Martin Gore piszkos bluesriffje, Doug Wimbish élő basszusa, Tim Simenon vágott dobjai, Dave Gahan visszafogott éneke és az a kéthangos gitárszóló együtt olyan súlyt adnak neki, amely közel harminc év után sem kopott meg. Különösen meglepő, hogy egy ilyen erős felvétel a Depeche Mode első Alan Wilder nélküli, fáradt és bizonytalan korszakából érkezett. A Useless egyszerre rockdal, elektronikus stúdiómunka és remek hangrendszerteszt. A cikkben azt keressük, hogyan lett a múlt terheiből ilyen kortalan telitalálat.

19975:12alternatív rock / elektronika18 perc
A háromtagú Depeche Mode fekete-fehér portréja az Ultra korszakából
Dave Gahan közelképe a Useless klipjéből, mögötte az okkersárga autóval
A DAL MAGJASÚLY · ÖNVÁD · FESZÜLTSÉG
Indítsd el, mielőtt továbbmészSpotify · Depeche Mode

A Depeche Mode az a zenekar, amelyiken felnőttem. Nálam ők sokáig magát a mércét jelentették. Ugyanazok a lemezek CD-n, mp3-ban, deluxe kiadásban és bakeliten is megvoltak, néha egyszerre több változatban. Teljesen indokolatlan mennyiség egy józan háztartásban. Zenehallgatóként viszont abszolút érthető.

Ha az 1986 és 1993 közötti korszakból kellene egyetlen dalt választanom, valószínűleg még mindig képtelen lennék rá. A Black Celebration, a Music for the Masses, a Violator és a Songs of Faith and Devotion olyan sűrű sor, amelyben szinte minden számnak külön története van nálam. Ráadásul az utóbbi album elsőre kifejezetten furcsa volt. Túl rockosnak, túl nyersnek, valahogy kevésbé „Mode”-nak hallottam. Ma az egyik legérettebb és legjobb lemezüknek tartom. Ez a késleltetett felismerés tanított meg arra, hogy a Depeche Mode-nál érdemes kivárni, amíg egy dal minden rétege a helyére kerül.

Aztán végiggondoltam egy másik kérdést: melyik daluk szól a legjobban? A legnagyobb sláger, a legfontosabb történelmi pillanat és a legjobb koncertzáró kérdését most félretettem. Pusztán a hang érdekelt. Meglepően gyorsan megérkezett a válasz. A Useless szerintem a Depeche Mode egyik legjobban megszólaló felvétele. Ott ül az Ultra közepén, az eredeti bakelit A oldalának zárásaként, egy feltűnően szürke cím mögött, és közben minden benne van, amiért ezt a zenekart szeretni lehet: sötét elektronika, koszos gitár, Dave Gahan fojtott éneke és egy olyan élő ritmusszekció, amely szinte megmozdítja a szobát.

Nálam a világ bármely zenekarának bármely dalát számolva is befér az örök húszba. Ha valaki szerint a Depeche Mode elsősorban szintetizátorokkal épített, elegáns popzene, ezen a számon a basszust és a dobot érdemes figyelnie. Ha valaki inkább rockból, funkból vagy a korai hiphop felől érkezik, ugyanott talál bejáratot. Jó hangerő kell hozzá. A szomszédokkal ezt mindenkinek magának kell rendeznie.

01 / KELETKEZÉS

Wilder távozása után

1995 júniusában Alan Wilder tizenhárom év után kilépett a Depeche Mode-ból. A zenekar hangzásának egyik fő építésze távozott, és ezzel három ember maradt egy olyan időszak után, amely már négyükkel is majdnem kezelhetetlen volt. A Songs of Faith and Devotion turnéja fizikailag és lelkileg szétszedte őket. Az Ultra felvételei előtt már maga a Depeche Mode működőképessége volt kérdéses.

Dave Gahan 1996. május 28-án egy West Hollywood-i hotelszobában túladagolta magát; a szíve körülbelül két percre leállt, a mentők hozták vissza. Martin Gore saját alkoholproblémáival és depressziójával küzdött, Andy Fletcher pedig idegkimerültségen ment keresztül. Ezeket a részleteket könnyű úgy sorolni, mintha egy különösen sötét rockéletrajz kötelező fejezetei volnának. Itt azonban minden stúdiódöntés mögött ott volt a bizonytalanság, hogy lesz-e, aki befejezze a következő napot. Ezt az Ultra hallgatásakor sem lehet teljesen félretenni.

A zenekar először bízta egy teljes album produceri irányítását külső emberre. Tim Simenon, a Bomb the Bass alkotója kapta a feladatot, hogy Wilder nélkül is összefogja Gore dalait, a vendégzenészeket, a programozást és egy alig jelen lévő énekest. Enyhén szólva sem álommunka. Az Ultra számomra attól érdekes, hogy hallani rajta a bizonytalanságot, miközben a zenekar újraépíti saját magát. Van rajta fáradtság, néha túl sok köd is. A Useless az a pillanat, ahol mindez egyszer csak határozott formát kap.

A Depeche Mode három tagja fekete-fehér korszakportrén
A háromtagú Depeche Mode: Martin Gore, Dave Gahan és Andy Fletcher az Ultra időszakában.
Az Ultra album kék U betűjének és Depeche Mode feliratának részlete
Az Ultra vizuális jele: kopott felület, hideg kék és egyetlen hatalmas U.

A Useless már az első stúdiónapok előtt létezett: egyike volt annak a három kész demónak, amelyet Martin Gore magával vitt az új album munkálataira. A felvételek aztán 1995 novembere és 1996 októbere között London, New York és Los Angeles között vándoroltak, a dal pedig csak 1997. október 20-án, az Ultra negyedik és utolsó brit kislemezeként jelent meg. A bluesos alap jóval korábban készen állt, mint a köré épített súlyos ritmusszekció és elektronikus háttér.

Gore rendszerint akusztikus gitáron vagy zongorán rakta össze a dalok alapját. Előbb az akkordoknak, az énekdallamnak és a szövegnek kellett megállniuk a saját lábukon; az elektronika később érkezett. A Uselessnél ezt különösen könnyű meghallani. A sok stúdióréteg alatt végig ott marad egy egyszerű bluesos gitárdal. A riffet és az énekdallamot megtartva jóval csupaszabb hangszereléssel is működne.

Gore később az egyik legrockosabb Depeche Mode-számként beszélt róla, az I Feel You mellé helyezve. A szöveg konkrét hátterét jóval kevésbé magyarázta. Ez szerintem jót tett neki. A Useless nem igényel hivatalos szereposztást ahhoz, hogy a vád és az önvád váltakozását érezzük. Aki mondott már valakinek olyat, amit részben saját magának kellett volna hallania, gyorsan kiismeri ezt a helyzetet.

02 / ALKOTÓK

Akik súlyt adtak a dalnak

A Depeche Mode 1980-ban indult az angliai Basildonból, és néhány év alatt a szintetizátoros újhullám egyik legfontosabb zenekarává vált. Martin Gore írta a dalok túlnyomó részét, Dave Gahan hangja és színpadi jelenléte adott nekik arcot, Andy Fletcher pedig a zenekar belső egyensúlyában töltött be fontos szerepet. Alan Wilder 1982-től a hangszerelések és a stúdiómunka meghatározó alakja lett, majd 1995-ben távozott. Az Ultra így már háromtagú Depeche Mode-lemezként készült, külső producerrel és több vendégzenésszel. A Useless alkotói névsora azt mutatja meg, hogyan pótolták az elvesztett stúdiós tudást új emberekkel és más zenei háttérrel.

Tim Simenon producer portréja ipari térben
Tim Simenon · producer

Tim Simenon korábban mintákból és klubzenei gondolkodásból épített fel felvételeket. A Bomb the Bass 1988-as Beat Dis című száma ebből a logikából lett brit siker, az Ultra idején pedig ugyanezt a szerkesztői fület vitte egy rockzenekar mellé. Alan Wilder szerepét nem is lehetett volna hitelesen eljátszani, Simenon szerencsére meg sem próbálta. Új embereket és új mozgást hozott a Depeche Mode hangjába. Wilder hiánya az Ultra több részén hallható. A Useless alatt eszembe sem jut keresni. A feladat ettől még hálátlan volt: később arról beszélt, hogy Gahant alig látta a stúdióban, a munka nagy része Gore-ra és a produkciós csapatra maradt.

Doug Wimbish basszusgitárral
Doug Wimbish · basszusgitár

A Useless mélyét Doug Wimbish basszusa adja. A Sugarhill Records házi ritmusszekciójában a korai hiphop felvételein dolgozott, később a Living Colourban és a Tackheadben vitte tovább ugyanezt a funkból, dubból és kemény rockból táplálkozó játékot. Itt a basszus önálló főszerepet kap: a ritkább részekben előrelép, visszafogja vagy meglöki az egész számot. Ettől szól a felvétel alja ennyire másként, mint amit egy hagyományos Depeche Mode-daltól várnánk.

Keith LeBlanc dobok között
Keith LeBlanc és Gota Yashiki · dob

A doboknál Keith LeBlanc és Gota Yashiki szerepel a kreditekben. LeBlanc Wimbish régi társa volt a Sugarhill körüli stúdiómunkákban, majd a Tackheadben is, így a két zenész közös nyelve jóval korábban kialakult, mint hogy beléptek volna egy Depeche Mode-felvételbe. Simenon az élő játékot vágta, ismételte és rendezte újra. A groove egyszerre emberi és megszerkesztett: van súlya, apró egyenetlensége, közben minden ütés a dal feszültségét szolgálja.

Aki rockból, funkból vagy korai hiphopból érkezik, annak Wimbish és LeBlanc játéka lehet a legegyszerűbb bejárat a dalba. Alul a Sugarhill és a Tackhead közös ritmikai múltja dolgozik, fölötte Gore gitárja és Gahan baritonja. A vendégzenészek miatt a Useless járása eltér a klasszikus Depeche Mode-tól. Nehezebb, lazább és jóval fizikaibb.

03 / HANGZÁS

Koszos gitár, testes basszus

A nyitó gitárriff nem bonyolult. Recseg, dörzsöl, rövid mozdulatokban tér vissza, és már az első másodpercekben leveszi a dalról az elektronikus zene steril lehetőségének gyanúját. Gore bluesos gitárja itt inkább felület és ritmikai kampó, mint hagyományos rockfőszereplő. Nem akar nagyot villantani. Folyamatosan ott tartja a feszültséget Gahan hangja alatt.

Alul Wimbish basszusa meleg és meglepően elöl van, a dob pedig egyszerre lüktet és kattog. A produkció nem simítja össze ezt a három elemet. Meghagyja, hogy a gitár érdes, a basszus testes, a dob pedig pontos legyen. Ettől a Useless jó rendszeren részletgazdagabbnak és nagyobbnak hallatszik. A hangszerek elkülönülnek, mégsem esik darabokra a kép.

A szintetizátorokra külön kell figyelni, mert többnyire a riff és a ritmusszekció mögött maradnak. Dave Clayton billentyűi és Kerry Hopwood programozása mélységet és lassú mozgást ad a háttérnek, Daniel Miller csöves fokozatra tett javaslata pedig melegebbé tette a hangfelületet. Érdemes egy lejátszás erejéig elengedni a gitárt, és csak ezt a hátsó réteget követni. Ott derül ki igazán, mennyi munka van a látszólag egyszerű riff mögött.

Dave Gahan meglepően visszafogottan énekel. Ezt a szöveget könnyű volna túljátszani, hiszen tele van váddal, sértettséggel és fáradtsággal. Gahan inkább bent tartja az egészet. A hangja ráfeszül a groove-ra, a gitárral való versengést pedig meghagyja más rockénekeseknek. Ettől minden későbbi emelésnek marad helye.

Az albumváltozat 5:12-es, a kislemezhez pedig Alan Moulder és Daniel Miller külön remixet készített. Én az albumverziót választanám. Több levegőt hagy a ritmusszekció körül, a hosszabb lezárás pedig rendesen kifuttatja az egymásra rakódó refréneket. A Uselessnek jót tesz az öt perc. A rövidebb rádiós forma kevesebbet mutat abból, amiért ennyire szeretem a felvételt.

04 / FELÉPÍTÉS

Öt perc feszes kontroll...

Beesik a riff

Már tizenegy másodpercnél megérkezik a koszos gitármotívum, amely az egész dalt mozgásban tartja.

A brutális kéthangos szóló

Martin Gore két hang körül forgó gitárszólója nevetségesen kevésből épít óriási feszültséget.

Full stop

A teljes zenekari leállás egyetlen határozott mozdulattal zárja le az ötperces építkezést.

A Useless szerkezete első hallásra egyszerű: a nyitó gitármotívum kijelöli az irányt, majd fokozatosan megérkezik mögé a teljes ritmusszekció. A riff végig a dal gerince marad, miközben a körülötte lévő hangszerelés folyamatosan változtatja a méretét és a súlyát.

A versszakok alatt a zene valamivel több helyet hagy Gahan hangjának, a refrénekben pedig egyszerre vastagodik meg a dob, a basszus és a szintetizátoros háttér. Tempóváltásra nincs szükség, mert minden új kör nagyobb nyomást helyez ugyanarra a lüktetésre. A feszültséget a rétegek arányának változása építi fel.

A középső instrumentális részben a hangszerelés ritkul, Wimbish basszusa előrébb lép, Gore pedig eljátssza a két hang körül forgó gitárszólót. Rockzenében a „gitárszóló” szó általában jóval látványosabb mozdulatot ígér. Itt ennyi elég. A rövid motívum még szorosabbra húzza a dalt, és közben egy pillanatra sem töri meg a lendületét.

Ezután a vádlott képeivel érkező versszak kapja a legnagyobb érzelmi súlyt, majd a kétféle refrén egymásra csúszik. A saját haszontalan tanácsai és a másik ostoba eszményei már ugyanabban a térben keringenek. Gahan adlibjei egyre jobban kitöltik a hátteret, a riff pedig visszatér a kiinduló ponthoz. A konfliktus az utolsó másodpercekig egyre sűrűbbé válik.

Általában szeretem, ha egy dal rendesen befejezi, amit elkezdett. A Useless teljes zenekari leállása azért működik ennyire jól, mert egyetlen mozdulattal metszi el az addig felépített tömeget. Nincs kifutás vagy lassú feloldás, csak egy határozott végpont. Az építkezés és ez a gyönyörű lezárás együtt nálam közel hibátlan.

Analóg szintetizátorok, keverők és színes stúdiókábelek
Élő ritmusszekció és aprólékosan szerkesztett elektronika: a Useless két világa ugyanazon a felvételen.
05 / DALSZÖVEG

Vád vagy önvád?...

A cím elsőre egyszerű sértésnek tűnik: useless, vagyis haszontalan, fölösleges, semmire sem jó. A dal viszont újra meg újra megváltoztatja, kire mutat ez a szó. Egyszer a beszélő saját tanácsaira és jelenlétére, máskor a másik ember eszményeire. A szöveg úgy mozog az önvád és a támadás között, ahogy egy elfáradt vita szokott. Senki sem marad sokáig egyetlen szerepben.

“Well it's about time
It's beginning to hurt”
„Lassan eljött az ideje. Már kezd fájni.”

A nyitásban nincs felvezetés. A beszélő már benne áll egy régóta húzódó helyzetben, és azt akarja, hogy végre történjen valami. A következő kérdés, hogy mennyit ér még az egész, nem filozófiai. Ez egy kapcsolat kifáradt könyvelése, amikor mindkét fél tudja, hogy túl sokáig kerülgették ugyanazt.

“All my useless advice
All my hanging around
All your cutting down to size
All my bringing you down”
„A haszontalan tanácsaim, az örökös lézengésem, ahogy lekicsinyítettelek és egyre lejjebb húztalak.”

Az első refrén önmaga felé fordítja a címet. A beszélő nem mentegeti a jelenlétét, inkább felsorolja, mit rontott el. A hanging around ebben a helyzetben több egyszerű várakozásnál: valaki ott maradt, közben már semmit sem tett jobbá. Gahan ezt fáradt belátásként énekli, ezért a sorok súlyosabbak egy dühös kitörésnél.

“Watch the clock on the wall
Feel the slowing of time
Hear a voice in the hall
Echoing in my mind”
„Nézd a faliórát, érezd, ahogy lelassul az idő. Egy hang szól a folyosón, és tovább visszhangzik bennem.”

A falióra hétköznapi tárgy, mégis az egész dal egyik legjobb képe. Nincs nagy dráma, csak az a kínos lassúság, amikor ugyanabban a szobában már minden másodperc külön hallatszik. A folyosóról érkező hang aztán bejut a beszélő fejébe is. A vita kívül már talán véget ért, belül még folytatódik.

“All your stupid ideals
You've got your head in the clouds
You should see how it feels
With your feet on the ground”
„Az ostoba eszményeid, a fejed a felhőkben. Látnod kellene, milyen érzés két lábbal a földön állni.”

Itt fordul kifelé a vád. Az önkritikus beszélő hirtelen józanabbnak látja magát a másiknál, és már ő osztja ki a valóságérzéket. Ismerős reakció. A szöveg nem dönti el, hogy ez tisztánlátás vagy újabb védekezés. A két olvasat egyszerre marad kellemetlenül hihető.

“Here I stand the accused
With your fist in my face
Feeling tired and bruised
With the bitterest taste”
„Itt állok vádlottként, az öklöd az arcom előtt. Fáradt és összetört vagyok, keserű ízzel a számban.”

A harmadik versszakban a szóvita testi közelséget kap. Az ököl képe lehet metaforikus fenyegetés, a dal nem mond róla többet, ezért én sem tenném. A beszélő most vádlott, sérült és sarokba szorított. A korábbi magabiztos ítélet után ismét ő kerül alulra.

“All my useless advice
All my hanging around
All your cutting down to size
All my bringing you down
All your stupid ideals
You've got your head in the clouds
You should see how it feels
With your feet on the ground”
„Az én hiábavaló tanácsaim. A te ostoba eszményeid.”

A végén már nincs új érv. A két lista ismétlődik, miközben a hangszerelés egyre nagyobbra nő körülöttük. Ettől a cím sem marad egyetlen emberre ragasztható jelző. A useless oda-vissza jár közöttük, és egyikük sem tudja végleg átadni a másiknak.

Gahan élethelyzetét ismerve könnyű a függőség, a kívülről érkező tanácsok és a szégyen történetét belehallani. Ez lehetséges olvasat, hivatalos magyarázat nélkül azonban nem érdemes életrajzi kulccsal bezárni a dalt. Engem jobban érdekel az a bizonytalanság, amely a felvételen is hallatszik. Gahan egyszerre énekli a sértett, a vádló és a bűntudatos ember hangját. Nem emeli fel egyiket sem annyira, hogy kényelmesen mellé állhassunk.

06 / VIZUÁLIS RÉTEG

Autó a bánya mélyén

Anton Corbijn klipje egy elhagyott walesi ólombányába, Cwmystwyth kopár ipari tájába viszi a zenekart. A szürke kő, a rozsda és a kihalt utak messze állnak az MTV akkori csillogásától. A dal sűrű hangképe hatalmas, majdnem teljesen üres teret kap maga köré, amitől a három zenész még elszigeteltebbnek látszik.

A Depeche Mode egy ütött-kopott autóval érkezik meg, kiszállnak, körbejárják, ráülnek, majd többnyire rezzenéstelen vagy kifejezetten morcos arccal időznek mellette. Nincs javítás, vontatás vagy különösebb történés. Időnként besétálnak a kamera elé, miközben az optika mintha szándékosan máshová fókuszálna. Corbijn még akkor sem adja át nekik teljesen a képet, amikor közvetlenül előttünk állnak. Ettől az egész jelenlétük kissé kényelmetlenné és furcsán céltalanná válik.

A kevés esemény közül a legfeltűnőbb egy repülő, amely hatalmas Ultra feliratot húz át a táj fölött. Később egy férfi szórólapokat osztogat, mintha ebben az elhagyott bányavidékben volna bárki, akit meg lehetne győzni valamiről. Corbijn száraz humora itt működik igazán: a nagyszabású promóció és a kihalt helyszín látványosan nem illik össze, a zenekar pedig ugyanazzal a fáradt közönnyel nézi az egészet, ahogyan egymást és a kamerát.

Kevés külső alkotó nőtt hozzá annyira egy zenekarhoz, mint Anton Corbijn a Depeche Mode-hoz. Az 1986-os A Question of Time után sorra rendezte a korszakos klipeket, közben fotózta a tagokat, borítókat tervezett, koncertfilmeket forgatott és turnék teljes vizuális világát rakta össze. Nélküle másként emlékeznénk az Enjoy the Silence királyára, a Never Let Me Down Again autóútjára vagy a Songs of Faith and Devotion sötét, vallásos képeire. Mire a Useless forgatásán levitte a zenekart egy walesi ólombányába, már régen nem egyszerű kliprendező volt: ő adta a Depeche Mode dalai mellé a legtartósabb képeket.

A klip az utolsó másodpercig visszatartja a legfontosabb ellenképet. Csak ekkor villan fel egy fiatal nő, és hirtelen kiderül, hogy Gahan éneke és Gore gitárjátéka végig neki szólt. Alig egy másodpercet kap, mégis átírja mindazt, amit addig láttunk: a céltalan várakozás egyszer csak egy nagyon is konkrét, csak előttünk elrejtett megszólítássá válik. Corbijn a klip legfontosabb szereplőjét szinte teljesen kivonja a képből, majd pontosan akkor mutatja meg, amikor már nincs időnk biztos történetet gyártani köré.

07 / FOGADTATÁS

A 28. helynél sokkal több

A Useless 1997 őszén az Ultra negyedik kislemezeként jelent meg, és a brit listán a 28. helyig jutott. Az Egyesült Államokban önálló kereskedelmi kislemezt sem kapott; a kiadó a Home-mal párosította dupla A oldalas kiadványon, miközben rádiós promólemezek külön készültek hozzá. A 28. hely engem kifejezetten zavar, még ha értem is a történetét. A lemez addigi nagy kislemezei, a turné hiánya és a kifutó albumciklus kevés teret hagytak egy újabb áttörésnek. Ettől még furcsa látni, hogy egy ennyire erős dal szinte lábjegyzetként zárta a kislemezek sorát.

A korabeli és későbbi kritikák rendszerint ugyanahhoz a három részlethez térnek vissza: a piszkos lüktetéshez, a funkos súlyhoz és Gore szokatlanul takarékos gitárjához. A Rolling Stone a gitárok érzéki nyögését hallotta benne, a PopMatters pedig a dal „dirty grind” karakterét emelte ki. Ezúttal nehéz vitatkoznom velük. A Useless egyik nagy trükkje, hogy a Depeche Mode szokásos sötétségének valódi teste van. Nem hangulatként lebeg előttünk. Megszólal a basszusban, a dobban és abban a recsegő gitárban.

A legnagyobb külön életet a Kruder & Dorfmeister-remix kezdte. A bécsi páros kilenc perc körüli átirata lelassítja és szétteríti a dalt, majd saját downtempo világába húzza át; később a The K&D Sessions válogatás egyik darabja lett. Az albumverziót továbbra is többre tartom. Az átirat külön darabként is működik. Kevés remix mozdítja el ennyire az eredeti arányait úgy, hogy a dal érzelmi súlya megmaradjon. A basszus, a tér és a lebegés őrzi ugyanazt a fáradt, éjszakai hangulatot. Ez a verzió filmben és reklámkampányban is felbukkant, vagyis a kislemez csendesebb utóélete végül messzebbre ért, mint a 28. hely sejtette volna.

A Useless ritkán kerül az elsőként említett Depeche Mode-dalok közé. Az Enjoy the Silence, a Personal Jesus, a Never Let Me Down Again és az It's No Good hamarabb előkerül, az Ultráról pedig a Home érzelmi súlya is sok figyelmet visz el. Ezt a rangsort értem, csak nem tudok vele mit kezdeni. Nálam a Useless már régen feljebb mászott a nagy slágereknél is. Az album többszöri végighallgatása segített, a jó hangerő pedig végleg eldöntötte.

Rajongói olvasat

A rajongói beszélgetésekben sokan a Barrel of a Gun, az It's No Good és a Useless hármasát érzik az album kemény élének. Mások az egész Ultrát kissé szétesőnek hallják, és ebben is van valami: Wilder után a lemez kevésbé fegyelmezett, néha túlságosan is belesüpped a saját ködébe. A Useless öt perc alatt rendet tesz ebben a sűrűségben. A basszus és a dob végigviszi ott is, ahol a hangulat önmagában kevés volna.

A „rejtett gyöngyszem” kifejezést az internet már nagyjából használhatatlanná koptatta, ennél a dalnál mégis érthető, miért kerül elő. Szerény brit listahelyezés, rövid koncertpálya, szándékosan jellegtelen cím: egyik sem segített abban, hogy a Useless a nagy kislemezek mellé kerüljön. Egy jó hangrendszer viszont gyorsan helyreteszi az arányokat. A basszus, a dob és a háttérben mozgó elektronika többet mond a dal rangjáról, mint a 28. hely. Ha valaki túlzásnak érzi, hogy ennyire szeretem, itt érdemes kezdenie a vitát.

08 / ÉRDEKESSÉGEK

Az Ultra rejtett oldalai

Az Ultra a Depeche Mode kilencedik stúdióalbuma, 1997. április 14-én jelent meg a Mute gondozásában. Ez volt az első lemezük Alan Wilder 1995-ös távozása után, és az első, amelynek teljes produceri irányítását külső alkotóra, Tim Simenonra bízták. A felvételek London, New York és Los Angeles stúdióiban készültek, miközben a zenekar működése és Dave Gahan felépülése is bizonytalan volt. A sötét, lassú elektronika mellé élő dobok, basszusgitár és jóval nyersebb hangszeres textúrák kerültek. A Barrel of a Gun, az It's No Good, a Home és a Useless kislemezként is megjelent. Az album az Egyesült Királyságban listavezető, az Egyesült Államokban ötödik lett.

Egy 28. helyezett kislemezhez meglepően tekintélyes remixercsapat sorakozott fel. Alan Moulder, CJ Bolland, Carl Craig, Barry Adamson, valamint Kruder & Dorfmeister öt külön irányba húzta el ugyanazt a dalt. Ez szinte a kilencvenes évek elektronikus zenei térképe egyetlen kiadványon: brit alternatív rock, belga techno, Detroit, a Nick Cave körüli sötétség és bécsi downtempo. Szeretem az ilyen aránytalanságokat.

Az Ultra köré nem épült teljes koncertturné, amit Gahan később a zenekar egyik legjobb döntésének nevezett. Ebben teljesen igaza volt. A felépülés fontosabb volt annál, hogy a visszatérést rögtön világ körüli bizonyítássá változtassák, bármennyire jó lett volna élőben többet hallani ezekből a dalokból. Két rövid Ultra Party megmutatta, hogy a számok színpadon is működnek. Akkorra ennyi bőven elég volt.

A két bemutató közül a londoni Ultra Partyt 1997. április 10-én tartották az Adrenalin Village-ben. Ez volt a Depeche Mode első komoly brit élő megszólalása az előző korszak óta, a kísérő zenészek között pedig már ott dobolt Christian Eigner, aki később a koncertzenekar állandó szereplője lett. A Useless ezen az estén a stúdió sok rétege nélkül is megtartotta a vázát és a súlyát.

A walesi bánya egy hosszú Corbijn-korszak lezárása is lett. A Useless után több mint nyolc év telt el a következő általa rendezett Depeche Mode-klipig, bár fotósként, borítótervezőként és a zenekar vizuális alkotótársaként közben is jelen maradt. Egészen megfelelő búcsúkép lett a zenekar morcosan céltalan jelenléte, fölöttük az Ultra feliratot húzó repülővel.

A dal körül két makacs háttérelmélet is életben maradt. Az egyik szerint a „haszontalan tanácsok” Alan Wilder távozására és a zenekaron belüli feszültségekre utalnak, a másik a címet Use Less alakban, környezetvédelmi munkacímként magyarázza. A zenekar egyik történetet sem erősítette meg. Fórumtémának mindkettő szórakoztató, biztos háttértörténetként egyikre sem építenék.

Ki a nő az utolsó képen? A klip mindössze egy másodpercre mutatja meg, mégis ő indította el az egyik legmakacsabb rajongói nyomozást. A hivatalos stáblista nem nevezi meg, és a közösségi találgatások sem jutottak ellenőrizhető eredményre. Felbukkant az az állítás is, hogy Anton Corbijn akkori barátnője lehetett, de ezt sem interjú, sem produkciós kredit nem támasztja alá. A pontos válasz jelenleg egyszerűen az, hogy nem tudjuk, kinek énekelt a Depeche Mode. Corbijn egyetlen másodperccel feltette a kérdést, a stáblistával pedig gondosan nyitva hagyta.

09 / FURTHER LISTENING

Három irány a dal után

A Useless után olyan dalokat választottam, amelyek három különböző irányból vezetnek tovább. A Wrong megmutatja, hogy a Depeche Mode tizenkét évvel később is képes volt hasonlóan fegyelmezett erővel megszólalni. A Glory Box a tágasabb, lassabb és érzékibb oldalt nyitja meg, a Tackhead pedig elvezet Doug Wimbish és Keith LeBlanc közös ritmikai hátországához. Ez a három szám együtt jóval többet mond a Uselessről, mint három hangzásban közeli utánzat.

➜ Depeche Mode: „Wrong” (Sounds of the Universe, 2009). A hangzásbeli rokonság mellett a két szöveg is ugyanabba a kényelmetlen szobába zárja a hallgatót. A Useless folyamatosan váltogatja, ki vádol és ki áll vádlottként, a Wrong pedig egyetlen szó ismétlésével szedi darabokra a rossz döntésekből összeálló életet. Gahan itt keményebben, szinte köpködve halmozza egymásra a mondatokat, mögötte a gépi alap könyörtelenül menetel. Mindkét dalban a számonkérés adja a valódi feszültséget. A Wrong kevesebb levegőt hagy, és jóval direktebben támad, ezért izgalmas folytatás: ugyanannak a zenekarnak egy későbbi, szigorúbb válasza arra, milyen érzés, amikor az ember már saját maga előtt sem tud kitérni a vádak elől.

➜ Portishead: „Glory Box” (Dummy, 1994). A Glory Box lassabb és érzékibb felvétel, a mélyre engedett basszus, a kimért dob és a karcos gitár miatt mégis könnyű átjárást kínál a Useless felől. Beth Gibbons éneke jóval kitárulkozóbb Gahan visszafogott előadásánál, miközben a hangszerelés ugyanazzal a takarékossággal dolgozik: kevés elem szól, de mindegyiknek súlya és pontos helye van. A csendek itt a ritmusszekció részei. Figyeld meg, mennyi teret hagynak egy-egy dobütés után, majd hogyan vág bele a gitár ebbe az üresen tartott hangképbe. A Useless Kruder & Dorfmeister-remixe után a kapcsolat még tisztábban hallható, de az eredeti albumverzió mellől sem lóg ki.

➜ Tackhead: „Mind at the End of the Tether” (Tackhead Tape Time, 1987). Ez a lista legkevésbé kézenfekvő, egyben legfontosabb kitérője. Doug Wimbish és Keith LeBlanc már a Tackheadben is közös ritmikai nyelven beszélt: a basszus kilép a kísérő szerepből és nekifeszül a dobnak, a groove-ot pedig dubos tér, zaj és ipari keménység veszi körül. Innen már jól hallható, milyen különleges izomzatot vittek a Uselessbe. A Depeche Mode dala rendezettebb, dallamosabb és jóval elegánsabban csomagolt, alul azonban ugyanez a fizikai játék dolgozik. Érdemes a két szám basszusát egymás után meghallgatni. A kapcsolat rögtön érthetővé teszi, miért jár másként a Useless, mint a zenekar klasszikus, programozott ritmusokra épülő felvételei.

10 / KONCERTEN

Színpadon is egyben marad

➜ Depeche Mode: „Useless” (Ultra Party, London, 1997). Az Adrenalin Village-ben rögzített előadás az 1997-es két rövid Ultra Party egyikéről maradt fenn, abból az időszakból, amikor a zenekar még teljes turnét sem mert vállalni. Ezért van rajta némi óvatosság, de a dal már az első ütemektől biztos lábakon áll. Christian Eigner dobja kevésbé szabályos és jóval direktebb a stúdióban összevágott ritmusnál, az élő basszus előretolakszik, Gore gitárja pedig még érdesebben szól. A kéthangos szóló a színpadon is szemtelenül kevés, és ugyanúgy működik. Gahan visszafogottan, szinte mozdulatlanul tartja össze az egészet; a későbbi nagy koncertgesztusokból itt még alig látni valamit. A felvétel helyreteszi a kérdést: a Useless súlya stúdiótrükkök nélkül is megmarad. A riff, a ritmusszekció és az ének önmagában is elviszi az öt percet.

11 / személyes verdikt
10/10

10/10. A Useless azon kedvenc dalaim közé tartozik, amelyeket kifejezetten hangrendszertesztként is előveszek. A basszus mélyre megy, de nem nyeli el a dobot; a gitár érdes marad, miközben a háttérben mozgó elektronika minden apró részlete külön helyet kap. Nagy hangerőn sem omlik össze, inkább egyre több derül ki belőle. A legegyszerűbb verdiktem az, hogy a Useless „ultra” jól szól.

Bakeliten felrakva még erősebben érezni, mennyire gondosan rakták össze az egész hangképet. Wimbish basszusa megmozdítja a szobát, a doboknak valódi ütése van, Gore gitárja pedig végig megőrzi azt a koszos szemcsézettséget, amelytől a dal ennyire élő marad. Egy jó rendszer itt azon vizsgázik, hogy a súly mellett meg tudja-e tartani a rendet. Ha a mélyek, a dob és a háttérben dolgozó rétegek egyszerre szólnak tisztán, már nagy baj nem lehet.

Különösen nagy teljesítmény, hogy ezt közvetlenül a zenekar legnehezebb időszaka után, az első Alan Wilder nélküli albumon sikerült összehozni. Itt elég egyszerűen elismerni Martin Gore dalszerzői arányérzékét, Dave Gahan fegyelmezett énekét, Tim Simenon és a vendégzenészek munkáját, valamint azt, hogy a Depeche Mode ennyi bizonytalanság után is képes volt ilyen pontos és magabiztos felvételt készíteni. Ez alkotói és zenekari zsenialitás, minden fölösleges pátosz nélkül.

Nálam a Useless egyértelműen TOP 5-ös Depeche Mode-dal. Megkockáztatom, hogy hasonló intenzitású, egyszerre kontrollált és zúzós összhatást legközelebb a Wronggal (Sounds of the Universe, 2009) tudtak létrehozni. A Wrong hidegebb és gépiesebb, a Useless élőbb, bluesosabb és fizikailag súlyosabb. Mindkettőben az a különleges, hogy hatalmas erővel szól, közben egyetlen részlet sem csúszik ki a helyéről. Kevés zenekar tud így zúzni. A Depeche Mode kétszer is megcsinálta.

Források és további olvasnivalók

Banda-kontextus / életrajz / diszkográfia

Album / single / megjelenés / formátumok

Emberek mögötte

Zenei elemzés / felépítés / stílus

Szöveg / jelentés

Videóklip

Chart / eladás / streaming

Kritikák

Utóélet / kultúra / élő

Further listening / élő YouTube

Ha tetszett, hallgasd mélyebben ezeket is

További dalbemutatók a blogon

Pearl Jam – Black

Pearl Jam – Black

A „Black” úgy lett a Pearl Jam egyik legnagyobb dala, hogy a zenekar mindent megtett azért, hogy ne váljon hagyományos slágerré. A zene még „E Ballad” címen jutott el Stone Gossard kazettáján egy huszonöt éves San Diegó-i benzinkutashoz: Eddie Vedderhez. 1991-ben felkerült a Tenre, de Vedder megvétózta a kislemezt és a klipet is. A rádiókat ez nem érdekelte. Huszonöt hétig tartották a Billboard listáján, magasabbra emelve a díjnyertes „Jeremy”-nél. 2026 februárjában, harmincöt évvel később, a „Black” visszatért a slágerlistára. Mi tart életben ilyen sokáig egy dalt, amelyet saját énekese próbált megóvni a slágergépezettől?

Radiohead – Weird Fishes / Arpeggi

Radiohead – Weird Fishes / Arpeggi

Négy gitár, ugyanaz a négy akkord, és egy olyan csillámló szövet, amelyben a fülnek nehéz követni, melyik hang honnan jön. A Radiohead 2007-es In Rainbows albumának egyik csúcspontja a Weird Fishes / Arpeggi, ahol Steve Reich minimalizmusa és a tenger mélye találkozik egy lefelé tartó, mégis felszabadító dalban. A RateYourMusicon 2007 legjobb száma. A következőkben megnézzük, hogyan épül fel ez az öt és fél perc, és miért lett egy sokáig átugrott dalból fan favourite.

Nine Inch Nails – Closer

Nine Inch Nails – Closer

A Nine Inch Nails 1994-es Closere táncolható ipari zene, amelyben egy Iggy Poptól kölcsönzött dobminta, egy fojtott analóg basszus és egy torzított zongora épül hatperces, folyamatosan táguló energiatömbbé. Trent Reznor a legfülbemászóbb dallamba csomagolta a The Downward Spiral talán legsötétebb gondolatát, és pont ezzel csinált crossover slágert egy lényegében kétakkordos dalból. A következőkben megnézzük, hogyan készült a szám a hírhedt Le Pig stúdióban, mit jelent valójában a félreértett refrén, és miért lett a klipje minden idők egyik legismertebb videója.

©2025, SOUNDREBORN. All Rights Reserved

Fedezd fel a zene mélyebb rétegeit.

Köszönöm, hogy velem tartasz ebben a zenei utazásban. A SoundReborn azoknak szól, akik nemcsak hallgatják, hanem át is érzik a zenét — akik kíváncsiak a hangok mögött rejlő történetekre, pillanatokra és alkotókra. Fedezzfel további alkotásokat, hallgass mélyebben, és találd meg a zenében önmagad.