Shivaree:I Oughtta Give You a Shot in the Head for Making Me Live in This Dumpvissza egy húsz éve félretett albumhoz

Ambrosia Parsley 1971-ben született, és a San Fernando Valleyhez tartozó Resedában nőtt fel. Otthon a konzervchiliből és konzervspagettiből összerakott vacsorát „chilighettinek” hívták, mert a családnak szüksége volt arra, hogy a nehezebb dolgokon is nevessen. Hétévesen egy Shakey’s pizzériában énekelt egy 99 tagú nyugdíjas bendzsózenekar előtt, közben Cole Portertől Prince-ig, Dinah Washingtontól Tom Waitsig mindent hallott. A Shivaree különös világa már jóval a zenekar előtt elkezdett összeállni benne.

Harminc körül járt, amikor az első saját zenekarába került. Addig pincérnőként és kozmetikai ügynökként dolgozott, közben olyan dalokat írt, amelyeket túl személyesnek érzett a nyilvánossághoz. Danny McGough billentyűssel kapcsolatban két találkozástörténet maradt fenn, az egyik egy buliról, a másik egy Tom Waits-turné alatti telefonhívásról szól. Annyi biztos, hogy McGough Waitsszel játszott, Parsley dalaiban pedig rögtön felismerte azt a képi gondolkodást, amelyre zenekart lehetett építeni.

Duke McVinnie gitáros csatlakozásáról szintén két verzió maradt. Az egyikben McGough kanapéján, a másikban kempingágyon aludt, Parsley pedig meghallotta, ahogy titokban gitárszólamot játszik az egyik dalához. A bútor nem fontos. Három egymást kerülgető zenész egyszer csak rájött, hogy ugyanazt a furcsa nyelvet beszéli.

A „shivaree” eredetileg zajos lakodalmi csinnadrattát jelent. Parsley egy Larry McMurtry-regényből, a Leaving Cheyenne-ből emlékezett rá, és a szó régimódi zűrzavara illett hozzájuk. A zenekar 1996-ban vagy 1997-ben alakult, attól függően, melyik Parsley-interjút vesszük elő. A bizonytalan évszám maga is jellemző egy olyan társaságra, amely utólag inkább kollektívaként emlékezett önmagára.

A Capitol szerződtette őket, az első albumfelvételt azonban kidobták. Parsley túl simának és sterilnek érezte. Joe Henry frissen elkészült hátsó kerti stúdiójában kezdték újra, miközben Henry a saját Fuse című lemezét is készítette. A munka végül három évig vándorolt Los Angeles és New York között, egyre több közreműködőt húzva magába. Mire a debütálás elkészült, a Shivaree már Parsley dalai köré szerveződő mozgó műhelyként működött.

A Capitolnál közben vezetőváltás zajlott, a kiadó névsorában pedig ott volt a Radiohead, a Beastie Boys, az Everclear és Liz Phair. A Shivaree túl játékos volt az alt-countryhoz, túl poros a triphophoz, túl különös a felnőtt poprádióhoz. Egyetlen üzleti kategória sem adott hozzá kényelmes használati utasítást.

Parsley úgy látta, ki kell szagolni a kiadón belül azokat az embereket, akik még valóban szeretik a zenét, és velük kell dolgozni. Túlélési stratégiának jó volt, áttöréshez kevés. A rádiós kampány későn indult, a kiadó európai újracsomagolással és promókiadványokkal próbálkozott, az amerikai nagyközönség pedig nagyrészt észre sem vette az albumot.

New Yorkban más kép rajzolódott ki. A Baby Jupiter keddi rezidenciáján Parsley úgy fogta a mikrofont, mint egy borospoharat, a zenészek pedig szorosan köré húzódtak. A klubszínpad jobban elbírta a Shivaree bizonytalanságát, mint a rádiós formátumok. A dalok estéről estére változtak, Parsley a hangolások alatt történeteket mesélt, és a lemezen túlzsúfolt ötletek élőben végre levegőhöz jutottak.

Három évnyi munka után is egy alakuló zenekar pillanatfelvétele került a boltokba. A saját hangjuk már megvolt, a módszerüket még keresték. Ez adja a lemez vonzerejét és az aránytévesztéseit is.

1999-ben egymás mellett jelent meg Tom Waits Mule Variations című albuma, a Flaming Lips The Soft Bulletinje, Macy Gray bemutatkozása, Fiona Apple When the Pawn… lemeze és Beck Midnite Vulturesa. A poppiac másik oldalán Christina Aguilera, Britney Spears, a Backstreet Boys és az ’N Sync uralta a rádiót. A Shivaree pont a két világ közé érkezett: túl régi hangulatú a tinipophoz, túl könnyed a kritikusok által ünnepelt, nagy alternatív lemezekhez.

A megjelenéshez legközelebbi Billboard 200-listán a Creed állt az élen, mögötte Santana, a Backstreet Boys, a Live és Garth Brooks kitalált rocksztárja, Chris Gaines következett. A Shivaree albuma nem került fel a kétszázas listára. Ugyanazon a héten a Hot 100 első öt helyét a Smooth, a Heartbreaker, a Music of My Heart, az Unpretty és a Mambo No. 5 foglalta el. Ebben a mezőnyben a Goodnight Moon még láthatatlan volt.

Az alternatív kritikai közegben sem várta őket üres hely. Moby, a Magnetic Fields, Beck, a Flaming Lips, Tom Waits, Fiona Apple, Wilco és Beth Orton uralta az 1999-es Pazz & Jop szavazást. A Shivaree hangja többükkel rokon volt, mégsem illett bele egyik könnyen elmesélhető történetbe sem. A két Billboard-lista azt is megmutatja, milyen messze álltak a kereskedelmi fősodortól.

A lemez hat hónappal megelőzte a Goodnight Moon amerikai kislemezét. A dal 2000 tavaszán kapott alternatív és adult contemporary rádiós kampányt, a Billboard Triple-A listáján a 12. helyig jutott, a Hot 100-on viszont nem szerepelt. Közben a trió New Yorkban, a Baby Jupiter apró színpadán épített közönséget. Timothy White 1999 egyik legjobb koncertjének nevezte az ott látott műsort, és úgy írt Parsley-ről, mint aki borospohárként fogja a mikrofont, miközben egyszerre beszél magához és a közönséghez.

Európa hamarabb ráérzett erre a különös előadói jelenlétre. A Shivaree 2000-ben feltűnt a Canal+ Nulle Part Ailleurs műsorában, a BBC Later… with Jools Holland adásában és a KCRW stúdiójában. Az igazi fordulatot egy olasz óragyártó reklámja hozta: országos slágert csinált a Goodnight Moonból, jóval Tarantino filmje előtt.

Joe Henry nevét sok ismertető az egész album mellé odateszi, pedig csak hat dalt jegyez: a Bossa Novát, a Daring Lousy Guyt, az Arlington Girlt, a Lunchot, az I Don’t Care-t és az Idiot Waltzot. A Goodnight Moon Tom Rothrock és Rob Schnapf munkája, az Oh, No és a Pimp Mickey Petralia hálószoba-stúdiójában kapott formát, a két rövid keretdalt Danny McGough vette fel. Ezt a lemezt utólag varrták össze egy darabbá.

Parsley hozta a hangot és a dalok nagy részét, McVinnie gitárral, basszussal és társszerzőként dolgozott, McGough pedig billentyűkkel és a legfurcsább zajokkal. A kreditben kés szerepel zajforrásként, mellette gyűrűmodulátor, Lowrey orgona és lemezjátszó. Jim Keltner, Joey Waronker, Phil Hernandez és Tony Mangurian dobol, Greg Leisz pedal és lap steelt játszik, Sara P. Smith harsonát tesz az I Don’t Care mögé. Három név állt elöl, mögöttük valóban kollektíva dolgozott.

Parsley optimizmusa csak részben igazolódott. A hangszínek, az ének és a sötét humor összeköti az anyagot, a dramaturgia és a dalminőség jóval kevésbé. A stúdiómunka gyakran izgalmasabb annál a kompozíciónál, amelyet kiszolgál. A hosszú Arlington Girlnél és a Lunch környékén érdekes részletek jönnek egymás után, közben lassan elfogy a dal tartása.

A Cannibal King 46 másodperces tábori dalával úgy indul az album, mintha rögtön idézőjelbe tenné saját magát. Utána jön a Bossa Nova, a Daring Lousy Guy és a komolyabb hangú, csaknem hétperces Arlington Girl. Az ötödik és hatodik számnál már előbújik a lemez fő baja. Az Oh, No sűrű és pontos, a Lunch inkább érdekes jelenet, mint kész dal.

A második fél a Goodnight Moonnal indul, és hirtelen minden feszesebbnek, céltudatosabbnak hallatszik. Az I Don’t Care egy lassú, steelgitáros-harsonás kitérővel még továbbviszi ezt a figyelmet. A Pimp és az Idiot Waltz újabb karakterrajzokat ad, az Ash Wednesday és az Arrivederci rövid vázlatokkal zár. A lemez töréspontján áll a csúcsa, körülötte sok a hangulati kötőanyag.

A két utolsó dal hosszadatai húsz másodperccel elcsúsznak a borító és a CD-index között, miközben a teljes játékidő ugyanaz marad. Apró gyártási furcsaság, amely tökéletesen illik ehhez a lemezhez. Még a tracklista sem ül teljesen egyenesen.

A korabeli kritikák meglepően pontosan rátapintottak arra, ami ma is zavaró a lemezben. Az AllMusic szerint a legjobb dalok emlékezetesek és jól felépítettek, csak éppen nem minden szám megtartandó. A Trouser Press a Goodnight Moont azonnali szerelemnek nevezte, majd hozzátette, hogy a lemez többi része nem ér fel hozzá. Nagyjából én is itt kötöttem ki az újrahallgatás végén.

A furcsa hangszerek, a dobhurkok és az effektek sokszor valódi karaktert adnak, máskor elfedik, hogy a dal kevés. A Cannibal King, a Lunch, a Pimp, az Ash Wednesday és az Arrivederci együtt túl nagy részt foglal el egy amúgy is rövid lemezen. Az Arlington Girl komolyabb és ambiciózusabb, közel hét percét viszont nem tölti ki elég tartalom.

Az amerikai kritikai kánon is alig vette észre. Az 1999-es Pazz & Jop élmezőnyében ott volt Moby, a Magnetic Fields, Beck, a Flaming Lips, Tom Waits, Fiona Apple, Wilco és Beth Orton; a Shivaree sehol. A nagy lapok többségéből érdemi lemezkritika sem maradt fenn. A történetüket klubkoncertek, Parsley emlékezetes interjúi és a későbbi európai siker írták tovább.

A kereskedelmi pálya ugyanezt az aránytalanságot mutatja. Franciaországban hivatalos SNEP-arany minősítést kapott az album, Olaszországban a Goodnight Moon listavezető lett, az Egyesült Államokban viszont egyik sem jutott el a fő listákig. A sokszor idézett félmilliós eladás a zenekar teljes addigi pályájára vonatkozott, nem erre az egy lemezre.

A teljes koncert sokáig 2001-es dátummal keringett, de a helyszín történeti oldala, a setlist.fm adata és a 2002. szeptemberi francia tévéműsorok együtt lezárják a kérdést. A Shivaree 2002. június 24-én játszott a párizsi Théâtre des Variétés-ben, a felvétel pedig Rough Dreams in Paris és Live at the Théâtre des Variétés címen került képernyőre.

Az 54 perces tévéfelvétel megmutatja, mire gondolt Parsley, amikor azt mondta, hogy minden este más koncertre van szüksége. A stúdiólemezek apró rétegeit nem próbálják pontosan lemásolni. A dalok lazábbak, zajosabbak és kevésbé fegyelmezettek, a műsort pedig Parsley két szám közötti jelenléte tartja egyben. Már a Rough Dreams korszakában járunk, a debütálás dalai mégis újra felismerhető arcot kapnak.