The Cure:Disintegrationa komorság nagyra szabott lemeze
A Disintegration a The Cure 1989-es, nyolcadik stúdióalbuma: egy hosszú, sötét és mégis furcsán ragyogó utazás a vágy, az emlékezés és az elmúlás határvidékén. A zenekar itt a gótikus melankóliát monumentális hangképekkel, lebegő szintetizátorokkal, visszhangos gitárokkal és lassan hömpölygő ritmusokkal emeli a banda egyik legtisztább formájává.
1989. május 2.Fiction Records12 dal · dupla LP, négy oldalalternatív rock · gothic rock · dream popkb. 30–35 perc olvasás
A LEMEZ MAGJAemlékezet · idő · feloldódás
Miért pont ez a lemez?
A Cure-ral kapcsolatban sokáig egészen kényelmes tévedésben éltem: a zenekarról nagyjából a Friday I'm in Love jutott eszembe. Az a szám már akkor is egyszerűnek tűnt, én pedig ebből elég gyorsan arra jutottam, hogy a lemezeiket sem kell feltétlenül keresnem. Mindeközben a Depeche Mode volt az egyik nagy kedvencem. Utólag elég különös párosítás ez: a sötétebb zenét szerettem, csak éppen Robert Smithék változatából alig ismertem valamit.
Ma már a Cure az egyik legnagyobb kedvencem. Néhány év kellett hozzá, és sokat számított a budapesti koncert is, ahol a dalok nagy részét még alig ismertem, a hangzásuk viszont rögtön megragadott. Azóta főleg az foglalkoztat bennük, mennyi minden történik egy látszólag egyszerű, ismétlődő motívum körül. A basszus viszi előre a dalt, a gitárok és a billentyűk lassan változtatják a teret, Smith hangja pedig akkor is felismerhető marad, amikor egészen más szerepet kap. Ettől egyszerre összetett és hipnotikus a zenéjük, és ezért tudok ma már sokkal tovább benne maradni egy dalban, mint régen.
A Disintegration különösen sokat kér ebből a figyelemből. Itt a daloknak bőven van idejük felépülni, és a lemez sem siet kisegíteni egy gyors, könnyen megjegyezhető pillanattal. Most éppen ez vonz benne: hallani, hogyan tartja mozgásban a Cure a hosszú számokat, és mennyi különböző érzés fér el ugyanabban a komor hangzásban. Az albummal még alakul a kapcsolatom, de már most vannak részei, amelyek miatt a vége után ismét az elejére kívánkozom.
Spoilerzóna
Három kérdés hallgatás közben
Miért kellett ennyi idő a daloknak?
Mit adnak hozzá a hosszú hangszeres bevezetések ahhoz, ami később megszólal?
Hogyan fér egymás mellé a kétféle szerelem?
Ugyanazon a lemezen a fényképhez kötött megszállottság és egy egészen közvetlen fogadalom is helyet kapott.
Mit mutat a színpad?
Mi történt ezekkel a nagy terű stúdiófelvételekkel, amikor a zenekar 1989-ben élőben játszotta őket?
A válaszokhoz nagyjából annyi türelem kell, amennyit a lemez maga is kér.
Indítsd el a lemezt, ha belefér most egy hosszabb hallgatás.
A cikk fejezeteiAz előadó
01 / Az előadó
Hogyan jutott ide a Cure?
Robert Smith és Lol Tolhurst még gyerekkorukból ismerték egymást, amikor Crawley-ban zenekarozni kezdtek. A Cure első lemezein a szikár gitárhang és az egyre sötétebb dalok vitték előre őket. Mire eljutottak a Pornography lemezig, ez az intenzitás már a zenekart is próbára tette. A Disintegration sötétsége innen nézve ismerős, de addigra sok minden változott körülötte.
Az 1982-es mélypont után Smith játékosabb, poposabb dalokat is írt. A The Head on the Door és a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me nagyobb közönséget ért el, miközben a furcsább ötletek sem tűntek el a Cure zenéjéből. A rádióban működő dallam és a borongósabb hang ugyanannak a zenekarnak két lehetősége lett.
A dupla Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me után kézenfekvő lett volna a sikeresebb popdalokat továbbírni. Smith 1989-ben arról beszélt, hogy az előző lemez sokféle hangulata után súlyosabb anyagot akart. Közben közeledett a harmincadik születésnapja, egyre többet foglalkoztatta a múlás, és a zenekaron belüli feszültségek is nőttek. Ezekből a körülményekből alakult ki az új dalok hangja.
„A Kiss Me-n nyilván többféle hangulat van, de a Disintegration esetében kiszűrtük a vidámabb elemeket.”
Robert Smith, a Cure énekese, Hot Press, 1989 (magyar fordítás)
A devoni demózásból több dal került elő, mint amennyi a lemezre felfért. A válogatás után a hosszabb, lassan kibomló számok adták az album gerincét. A Lovesong világosabb hangja így különösen feltűnő maradt, amikor végre megszólalt a kész sorrendben.
Robert Smith portréjaA Cure zenekari portréja
A felvételek alatt Tolhurst helyzete tarthatatlanná vált. Smith régi barátja és a zenekar alapító tagja alkoholproblémákkal küzdött, a stúdiómunka végére pedig a konfliktus szakításhoz vezetett. A cím így akaratlanul is a zenekar állapotára mutatott, bár a dalok ennél többféle szétesést járnak körül. A személyes kapcsolatok és a közös munka ugyanabban az időben kerültek válságba.
Roger O'Donnell ekkor már billentyűsként dolgozott velük. Simon Gallup basszusa a lassabb számokat is mozgásban tartotta, Porl Thompson gitárja és Boris Williams dobja pedig megadta a dalok nagy léptékét. A hangszerek ismerősek a korábbi Cure-lemezekről, az arányuk viszont megváltozott. Van olyan bevezető, amelyben majdnem két percig a zenekar beszél Smith helyett.
„Érzelmileg nagyon kimerítő egy album elkészítése. A stúdióban rendszerint sírni kezdek, ami probléma, mert ettől az ének úgy hangzik, mintha rosszul énekelnék.”
Smith a Prayer Tour idején a turnézást is lezárandónak mondta, miközben a Cure egyre nagyobb közönség előtt játszott. Az interjúban említett stúdióbeli kimerülés és az arénákban látható siker ugyanannak az évnek a két oldala. Ettől a lemez körüli „utolsó alkalom” érzése jóval több egy jól hangzó címnél.
A lemez után nehéz volna a Cure-t egyszerűen popzenekarként vagy komor kultzenekarként leírni. A Lovesong és a több mint kilencperces The Same Deep Water as You egymás mellett állnak. Ez a szélsőséges, mégis működő szomszédság sokat elmond arról, hová jutott a zenekar 1989-re.
02 / A korszak
Mi szólt 1989-ben?
1989 tavaszára a Cure már jóval nagyobb közönség előtt játszott, mint néhány évvel korábban. Az albumlistán rádióbarát pop, nagy hangzású rock és személyesebb lemezek fértek meg egymás mellett. Ebbe a mezőnybe érkezett a Disintegration a hosszú instrumentális szakaszaival és a hetvenegy perc fölötti játékidejével. A listaélbolyban is megőrizte a saját tempóját.
A megjelenés hetének brit albumlistája szinte véletlen lejátszási listának hat: az egymást követő helyezések mögött egészen eltérő zenei ígéretek vannak. Egy slágeres, gyorsan bejárható anyag könnyebben illeszkedne ide. Smithék lemeze az első dallal jelzi, hogy rá kell szánni az időt, és a hallgatók mégis a lista elejéig vitték.
Az amerikai kislemezlistán ősszel már a Lovesong képviselte a zenekart. Három és fél percbe sűrítette azt a közelséget, amelyért a lemez többi dalán gyakran jóval tovább kell menni. A heti helyezések mögött ezért két történet fut egyszerre: egy széles közönséghez eljutó kislemezé és egy albumé, amelynek nagy része türelmesebb hallgatást kér.
Albumlista · Brit lista
The Cure · Disintegration3. hely
Ugyanezen a listán
Simple Minds · Street Fighting Years
Jason Donovan · Ten Good Reasons
Fine Young Cannibals · The Raw & The Cooked
Simply Red · A New Flame
Madonna · Like a Prayer
Billboard Hot 100
The Cure · Love Song2. hely
Ugyanezen a listán
Janet Jackson · Miss You Much
Tears for Fears · Sowing the Seeds of Love
Roxette · Listen to Your Heart
The Rolling Stones · Mixed Emotions
New Kids on the Block · Cover Girl
Mi ment a rádióban? Janet Jackson, Tears for Fears, Roxette és a Cure egymás mellett szerepelt azon a héten. A Lovesong közvetlen dallama belefért ebbe a társaságba, de a hűvös billentyűhang és Smith éneke messziről felismerhető maradt.
Milyen albumokat kerestek? A brit lista azt mutatja, hogy ekkoriban a különböző hangú, nagyra szabott lemezek is feljutottak a csúcs közelébe. A Cure a több mint hetvenperces játékidőt szokatlanul következetes hangulattal töltötte ki; ez adta az albumnak a saját helyét a mezőnyben.
03 / Koncepció és hangzás
Mitől marad együtt ez a lemez?
Smith a harmincadik születésnapja közeledtével kezdett a múlásról és a kapcsolatok végéről dalokat írni. A Disintegration cím a szétesés folyamatát nevezi meg; a lemezen fényképek, fogadalmak, rémálmok és búcsúk kerülnek egymás mellé. Smith a kész anyaggal azt vállalta, amit a siker után sokan nem vártak tőle.
„Mindenki azt várta, hogy a Just Like Heaven után hasonló dalokat írjak. Azt hitték, könnyed és lendületes maradunk, néha egy kis borúval, de épp az ellenkezőjét tettük.”
A Plainsong harangjátéka és viharhangja után akkora billentyűakkordok érkeznek, hogy Smith első sora szinte aprónak hat mellettük. A Pictures of You még tovább vár az énekkel. Ezek a bevezetések sokat elmondanak az album módszeréről: a zenekar előbb megismerteti a hallgatóval a hangzást, és csak utána engedi be a szöveget. Ettől a megszólalásnak súlya lesz.
A Pictures of You régi képekhez ragaszkodik, a Lovesong jelen idejű ígéretet tesz, a Lullaby pedig fenyegetéssé változtatja a közelséget. A második felében a Prayers for Rain és a The Same Deep Water as You már jóval nehezebb érzelmi állapotba visz. Ugyanaz a kötődés változtat alakot a dalok között; ettől hat egységesnek a lemez, bár a számok nem egyetlen történetet mesélnek el.
A rövidebb Lovesong sem szakad ki ebből a sorból. Más tempóban és sokkal egyszerűbb szavakkal beszél, mégis ugyanazoknak a visszafogott billentyű- és gitárhangoknak a közelében marad. Allen és Smith produkciója hagyja lecsengeni a hangokat, ezért a különböző hosszúságú dalok között sincs éles törés. A változatosság itt a közös hangzáson belül érezhető.
04 / Alkotók
Hogyan készült ez a hang?
A felvétel
Időszak
1988 második fele, a demózástól az albumfelvételekig; a pontos napi stúdióhatárok forrásonként eltérnek
Hely
Boris Williams devoni háza a demókhoz; az album fő munkái Hook End Manorban, Berkshire-ben
Producerek
Robert Smith és David M. Allen
A hangzás gerince
Ének és szöveg
Robert Smith
Producerek
Robert Smith és David M. Allen
Zene
A Cure hat tagja
A devoni demózás után a zenekar a dalok közül kiválasztotta azokat, amelyekből összeállhatott az album. Smith szövegei határozták meg az irányt, a zene viszont közös munka: a lemez kreditjeiben mind a hat tag szerepel. Ezt hallani is. Amikor egy szám hosszú ideig ének nélkül halad, a hangszereknek önállóan kell megtartaniuk a figyelmet.
Simon Gallup basszusa a Fascination Street elején maga vezeti a dalt; máshol a billentyűk alatt mozog, és ott tartja a figyelmet, ahol a tempó alig változik. Boris Williams dobolása hasonlóan fontos. A nagy visszhang ellenére hallani az ütések pontos helyét, ezért a lassú számok sem mosódnak össze. A ritmusszekció jóval többet dolgozik a lemezért, mint amit elsőre a hatalmas billentyűhangok mellett észre lehet venni.
„Emlékszem, hogy nevettünk és bolondoztunk a kontrollszobában, miközben Robert a Disintegration énekét vette fel. Amikor visszajött meghallgatni, megpróbáltunk komolynak látszani.”
Roger O'Donnell, a zenekar billentyűse, visszaemlékezésében (magyar fordítás)
O'Donnell emléke visszahozza a zenészeket a nagy, komor lemezcím mögül. A kontrollszobában tudtak nevetni, miközben Smith az album egyik legfeszültebb énekét vette fel. Porl Thompson gitárjai, O'Donnell és Smith billentyűi, Gallup basszusa és Williams dobja együtt építették fel azt a hangot, amelyet könnyű volna egyetlen ember magányos elképzelésének tulajdonítani.
ének, szövegek, gitár és billentyűk
Robert Smith
Az ő szavaiból indul ki a lemez érzelmi világa, az éneke viszont gyakran visszafogottan kezd, és csak később enged a feszültségnek. A címadó dalon hallani legjobban, mennyi változás fér ebbe a fokozásba. Producerként Allen mellett az album egészéért is felelt.
társproducer
David M. Allen
Allen korábban is dolgozott a zenekarral. A sok egymásra rakott gitár- és billentyűszólam ellenére a felvételeken követhető marad, melyik hangszer viszi a mozgást. A hangoknak van idejük lecsengeni, a dalok mégsem veszítik el a körvonalaikat.
05 / A lemez íve
Tizenkét dal, négy lemezoldal
Az 1989-es CD-n tizenkét dal szerepelt, az akkori LP-n viszont csak tíz. A Last Dance és a Homesick lemaradt a bakelitről. A cikkben bemutatott új dupla LP már mind a tizenkét számot négy oldalra osztja. Az A oldal három lassan kibomló dallal indul, a B a Lovesongtól a Fascination Streetig jut. A C oldalon mindössze két hosszú szám marad, a D-n pedig a címadó dal után a Homesick és az Untitled zár. Ez a beosztás a lemez hosszát négy jól érzékelhető szakaszra tagolja.
Jelmagyarázat: félkövérrel kizárólag a három kiemelt dal szerepel. Az oldaljelölések és az idők az új, tizenkét dalos dupla LP tracklistjét követik.
Az A oldalon a Plainsong nagy nyitása után a Pictures of You emlékei és a Closedown rövidebb, lecsendesedő szakasza következik. A Lovesong csak a lemez megfordítása után szólal meg; a B oldalra kerülő Last Dance időt hagy a fogadalom után, mielőtt a Lullaby suttogása és a Fascination Street basszusa egészen más irányba vinné a zenét. A két oldal között világosabb a váltás, mint amikor mindez egyetlen folyamatos lejátszásban követi egymást.
A C oldal nehezebb út: a Prayers for Rain és a több mint kilencperces The Same Deep Water as You hosszú ideig egy helyben tartja a hallgatót. A D oldal elején a címadó dal basszusa és gitárja valódi lendületet ad, a Homesick ismét türelmet kér, az Untitled pedig csendesebben engedi el a lemezt. Itt a legerősebb az album következetessége, és itt érezhető leginkább, hogy a hosszú forma megdolgoztat.
06 / Kiemelt dalok
Három dal, háromféle kötődés
A Pictures of You, a Lovesong és a Lullaby ugyanarról a lemezről jön, mégis három egészen más közelséget mutat. Az egyik egy régi képet néz, a másik kitartást ígér, a harmadikban az altató hangján közeledik a fenyegetés. Együtt hallgatva őket feltűnik, milyen sokféle lehet a kötődés Smith dalaiban.
dupla LP A2
Pictures of You
Egy hétperces dal arról, milyen könnyen a fényképhez ragaszkodunk az ábrázolt ember helyett. A hosszú bevezető alatt már elkezdődik az emlékezés, jóval Smith első sora előtt.
Hossz7:28
Kislemez1990. 03. 19.
UK lista24. hely · 6 hét
Kontextus
A Pictures of You már a lemez második dalaként próbára teszi a szokásos kislemezfigyelmet. A Plainsong nagy nyitása után egy fénykép köré húzza össze az egészet: a beszélő hosszan nézi, és közben mind több emléket lát bele. A kép közel hozza a másikat, de meg is állítja az időt ott, ahol a kapcsolat már nem tart.
A keletkezéséről többféle történet kering, köztük egy tűzről és megmentett fotókról szóló anekdota. A részletek nem állnak össze egyetlen biztos eredettörténetté. Smith korabeli magyarázata többet segít a hallgatásban: az ember fejében élő kép elszakadhat attól, amivé a másik időközben vált. A dal ezt a makacs ragaszkodást ismétli újra és újra.
Az első közel két percben a gitár és a billentyűk csillogó rétegei lassan rendeződnek egymás mellé, a basszus közben végig mozgatja a számot. Amikor Smith belép, már volt idő elidőzni ugyanannál a néhány hangnál. A zene ezzel a várakozással teszi átélhetővé, milyen sokáig képes valaki ugyanazt az emléket forgatni.
Dalszöveg
A szöveg a fotók nézésével indul, majd egy csók, az éjszakai futás, végül a hidegben elveszett alak emléke következik. A felidézett ember egyszerre tűnik ragyogónak és sérülékenynek. A hó előbb a fényesség és a nagy tér képe, az utolsó idézetben pedig már a hideg uralkodik. A részletek egyre pontosabbak, de nem hozzák vissza azt, aki a képeken szerepel.
I've been looking so long at these pictures of you That I almost believe that they're real„Olyan régóta nézem a rólad készült képeket, hogy már szinte valóságosnak látom őket.”And we kissed as the sky fell in, holding you close How I always held close in your fear„És csókolóztunk, ahogy ránk szakadt az ég, én pedig magamhoz szorítottalak. Ahogy mindig magamhoz szorítottalak, amikor féltél.”Remembering you running soft through the night You were bigger and brighter and wider than snow„Emlékszem, ahogy nesztelenül futottál át az éjszakán. Hatalmasabb, ragyogóbb és határtalanabb voltál a hónál.”You were stone white, so delicate, lost in the cold You were always so lost in the dark„Fehér voltál, mint a kő, olyan törékeny, elveszve a hidegben. Mindig olyan elveszett voltál a sötétben.”
A Pictures of You negyedik kislemezként, 1990 tavaszán jelent meg. A Lullaby brit sikerét nem érte utol, de a rövidített, 4:46-os változat önmagában is érdekes kérdést vet fel: mennyi marad a dalból a hosszú bevezető nélkül? Az eredeti albumfelvételre visszatérve hallani igazán, mekkora része a várakozás az egésznek.
A korabeli kritikák ugyanazokon a hosszú hangszeres részeken vitáztak, amelyekből ez a dal is épül. A gyorsan érkező éneket kereső hallgató itt sokáig vár. A gitár- és basszusrétegek viszont már az első két percben változnak, és megadják az emlékezés tempóját. Ezért jelent mást a rövidített kislemez és az albumváltozat.
A dal a későbbi koncertműsorokból sem tűnt el; a 2022-es budapesti estén is elhangzott, az album további hat számával együtt. A hosszú felépítés ekkor is része volt a műsornak. A hömpölygő gitárhang a stúdiófelvételen ugyanúgy fontos, mint a színpadi változatban.
Videoklip
A hivatalos klipben Tim Pope havas tájba helyezte a zenekart. A borító virágos színei után a hó és a hideg elsőre szinte másik albumhoz tartozna, mégis illik a dal távolságához. A klip az elvesztett közelség érzetét hangsúlyozza.
A zenekar játszik, miközben körülöttük változik a fény és erősödik a hóesés. A képeknek van koncertszerű jelenideje, a környezet mégis szinte álommá teszi őket. A másik ember alakja nem jelenik meg; a dalban is csak képeken és emlékeken keresztül jutunk hozzá közel.
Pope és a Cure sokat dolgozott együtt, de ez a klip a nagy havas képei miatt különösen könnyen megmarad. A zenekar hivatalos oldalán is megtalálható változat után érdemes újra meghallgatni az albumfelvételt: a látvány konkrét helyre visz, a zene ennél jóval több emléket hagy nyitva.
A lemez legrövidebb dala egyszerű fogadalmat fogalmaz meg; ez az egyenesség emeli ki a sűrűbb számok közül. A Cure legnagyobb amerikai kislemezeredménye is ehhez a dalhoz kötődik.
Hossz3:30
Kislemez1989. 08. 21.
UK lista18. hely · 7 hét
Kontextus
Smith a Lovesongot Mary Poole-nak írta esküvői ajándékként. Egy hosszú kapcsolatban mondja ki azokat az egyszerű dolgokat, amelyeket a Cure dalai gyakran körülírnak vagy elbizonytalanítanak. A Pictures of You emlékeivel és a Lullaby fenyegetésével körülvéve ez az egyenes beszéd meglepően nagy váltás.
Smith korábban sokszor elrejtette az ilyen közvetlen érzelmi állításokat. Itt végig vállalja őket: a szöveg kevés szóval dolgozik, a szerkezet visszatér ugyanazokhoz a mondatokhoz. A billentyűmotívum, a gitár és a basszus hűvös színe mégis a Disintegration közegében tartja a dalt. Egyszerűbb a társainál, de ugyanabból a lemezből szól.
Roger O'Donnell később elmondta, hogy a zenekar eleinte nem különösebben szerette a számot. A slágereredmény felől nézve ez már komikusnak hat, de a lemez sorrendjében érthető: a Lovesong szinte szándékosan kevesebbet akar megmutatni, mint a környező dalok. Három és fél percnyi nyugalom jut neki egy hosszú, nyugtalan albumban.
Dalszöveg
Ugyanaz a kezdősor háromszor tér vissza, a folytatás viszont más-más érzést nevez meg: otthonosságot, fiatalságot, később könnyedséget. Közéjük a távolságról szóló fogadalom kerül. Minden visszatéréskor újabb okot mond a beszélő arra, miért fontos neki a másik.
Whenever I'm alone with you You make me feel like I am home again„Valahányszor kettesben vagyok veled, újra otthon érzem magam.”Whenever I'm alone with you You make me feel like I am young again„Valahányszor kettesben vagyok veled, újra fiatalnak érzem magam.”However far away I will always love you„Bármilyen messze is vagy, mindig szeretni foglak.”Whenever I'm alone with you You make me feel like I am fun again„Valahányszor kettesben vagyok veled, újra jó társaságnak érzem magam.”
Amerikában a Lovesong a Hot 100 második helyéig jutott, miközben Nagy-Britanniában jóval lejjebb állt meg. Az 1989. október 21-i amerikai listán Janet Jackson és Tears for Fears közé került. Ennyire széles popközegbe ez a Cure-dal tudott belépni: rövid, világos, és a saját hangján mondja ki az érzelmet.
A lemezről beszélve könnyű ezt a számot egyszerűen a „befogadható dalnak” nevezni. A helye ennél érdekesebb. A Pictures of You ragaszkodása és a Lullaby fenyegetése között a Lovesong néhány percre biztos pontot ad, ettől a környező dalok viszonya is élesebben hallható.
A 311 és Adele későbbi feldolgozásai más hangszereléssel is megtartották a dal felismerhető magját. Az eredeti változatban a zenekar visszafogott hangja ad hozzá valami nehezebben másolhatót: az egyszerű szavak a Disintegration nyugtalan társaságában hangzanak el. Innen kapnak súlyt.
Videoklip
A Lovesong hivatalos klipjét is Tim Pope rendezte. Sziklák és kristályszerű formák közé, mesterséges barlangba állította a zenekart. A látvány furcsább, mint amit egy ilyen egyszerű szerelmes dal címétől várnánk, és ettől Smith közvetlen éneke még feltűnőbb.
A kamera közel tartja a zenészeket ebben a díszletben. A Pictures of You havas távlatához képest itt alig van hová hátrálni; a barlang mindent Smith hangja köré szorít. A kép szűkössége sajátos ellenpontja annak, ahogyan az albumon a hangszerek gyakran messzire engedik a lecsengéseket.
Smith később elégedetlenül beszélt a barlang látványáról: a végeredmény szerinte szűkösebb lett a tervezettnél. Ettől még a hivatalos videó jó emlékeztető arra, milyen képi világ társult a Cure amerikai slágeréhez. A dal egyszerűsége a klipben sem jelent hétköznapi Cure-t.
Egy altatódal hangján elmesélt rémálom, amelyben a suttogó közelség egyre veszélyesebb. A dalhoz készült Tim Pope-klip a Cure egyik legemlékezetesebb vizuális története lett.
Hossz4:12
Kislemez1989. 04. 10.
UK lista5. hely · 7 hét
Kontextus
A Lullaby Nagy-Britanniában még az album előtt kislemezként jelent meg. Amerikában a kiadó inkább a Fascination Street-tel indított. Két egészen eltérő kapu vezetett ugyanahhoz a lemezhez: itt egy suttogó rémálom, ott egy hajtó basszusra épülő dal.
Smith a dal kapcsán gyerekkori félelmekről, altatókról és egy pókos rémálomról beszélt. Az anekdoták részleteivel óvatosan kell bánni: ő maga is változtatta a történeteit, Tim Pope szerint kifejezetten szeretett játszani velük. A felvételen viszont minden világos. Az altató bizalmas hangja fenyegetővé válik, és Smith suttogása miatt még közelebbinek tűnik a veszély.
A pengetett vonósra emlékeztető billentyűhang és a visszafogott dob szinte ringatja a dalt. A dallamot hamar meg lehet jegyezni, Smith pedig közelről, halkan énekel. Közben egyre fenyegetőbb dolgokat mond. A Lullaby nyugtalansága ebből az ütközésből jön, és a hangfelvételen videoklip nélkül is érezhető.
Dalszöveg
Az első sorokban a pókember halkan közelít, majd az ágyban reszkető áldozatát keresi. Mire a beszélő felismeri, mi történik, már semmit sem tud tenni. A felébredés ígérete sem oldja fel a fenyegetést: a pókember éhsége megmarad. A dal az esti mese ringató hangján mondja el ezt a rémálmot.
On candystripe legs the spiderman comes Softly through the shadow of the evening sun„Cukorkacsíkos lábakon érkezik a pókember, halkan, az alkonyi nap árnyékán át.”Stealing past the windows of the blissfully dead Looking for the victim shivering in bed„A boldog halottak ablakai mellett oson el, az ágyban reszkető áldozatát keresve.”And there is nothing I can do when I realise with fright That the spiderman is having me for dinner tonight„És semmit sem tehetek, amikor rémülten rájövök, hogy ma este a pókember engem eszik vacsorára.”I will wake up in the shivering cold And the spiderman is always hungry„Dermesztő hidegben ébredek majd, és a pókember mindig éhes.”
A Lullaby 1989 tavaszán már a brit kislemezlista élmezőnyébe jutott. A suttogó ének és a fenyegető mese alapján ez ma is meglepőnek hat: a Cure egy rémálommal került közel a lista tetejéhez. A később híressé vált klip mellett a szám saját, könnyen megjegyezhető ritmusa is sokat tett ezért.
A lemezről író kritikusok számára ez a dal könnyebben körülírható volt, mint a hosszú, lassan változó albumdarabok. Az altató és a rémálom ellentéte egyetlen jelenetben megfogható, a hangzás mégis az album sötétjéből érkezik. Négy percbe sűríti azt, amivel a többi szám gyakran sokkal tovább foglalkozik.
A klip 1990-ben brit videódíjat nyert a BRIT Awardson, azóta szinte összenőtt a dallal. Érdemes mégis külön visszahallgatni a felvételt: a billentyűhang, a dob és a közeli ének önmagában is megrajzolja a hálószobát. Pope képei ehhez tesznek hozzá egy saját, emlékezetes rémálmot.
Videoklip
Tim Pope hivatalos videójában a hálószoba pókfészekké válik. Smith hol a fenyegetett áldozat, hol maga a rémkép, a díszlet pedig egyre szűkebbnek hat körülötte. A túlzó arányok miatt a klipnek saját rémálomlogikája van, miközben a dal fő képei végig felismerhetők.
Pope a suttogás közelségéből és a pókfigurából szinte mesekönyvi horrort épített. A zenekar is ebben a szobában játszik, mintha ugyanannak az álomnak a foglya volna. A dalban hallható fenyegetés így kap testet és falakat; a menekülés hiánya válik a klip egyik legerősebb élményévé.
A BRIT-díj után ez maradt a Cure egyik leggyakrabban emlegetett klipje. Pope későbbi visszaemlékezése a Smith által mesélt gyerekkori történetekhez is árnyalatot ad: a rendező szerint az énekes szerette átformálni az anekdotáit. A videó erejéhez szerencsére nincs szükség arra, hogy a rémálmot szó szerinti emlékként kezeljük.
A három kiemelt dal mellett két másik számhoz is érdemes visszatérni. A Fascination Street basszusa megmozdítja a lemezt, a címadó dal pedig teljes erővel viszi tovább mindazt, amit a lassabb számok felhalmoztak.
01 / dupla LP B45:16 · szerkesztői kedvenc
Fascination Street
A dupla LP B oldalát zárja, Amerikában pedig ezzel a kislemezzel indították az albumot; Britanniában a Lullaby kapta ugyanezt a szerepet. Hallgatáskor Gallup basszusára érdemes ráállni. Már Smith belépése előtt húzza a dalt, fölötte a gitár és a visszhangos hangfoszlányok egyre nyugtalanabbak. Táncolható lüktetés ez, de közben végig feszültségben tart. Az oldal végén utoljára megmozgat, mielőtt a Prayers for Rain hosszú, súlyos C oldala elkezdődik. A nagyobb kislemezek árnyékában könnyű csupán a „lendületes számként” emlékezni rá, pedig a lemez tempójának fontos fordulópontja.
02 / dupla LP D18:23 · szerkesztői kedvenc
Disintegration
A címadó dal előtt a Prayers for Rain és a The Same Deep Water as You hosszú percekig lefelé húzza a C oldalt. Innen a basszus és a gitár hirtelen sokkal erősebben hajt; önálló lejátszásban kevésbé érezni, mekkora váltás ez. Smith egyre több szót próbál a mozgó zenébe préselni, míg az ének szinte utoléri saját feszültségét. Nyolc perc alatt újra és újra nekifut ugyanannak az érzelmi csomónak. A kislemezek gyorsabban megmutatják, milyen jó dalokat írt a Cure ezen a lemezen. A címadó számhoz végig kell menni az album nehezebb szakaszán, és ezért marad ilyen erős a helye benne.
07 / Fogadtatás
A sötét album nagy közönsége
3.brit albumlista
28 hétbrit Top 100
68.2010-es visszatérés
2× platinaRIAA · 2004
A Disintegration 1989-ben ugyanazért kapott dicséretet és kritikát: sokáig időzik egy hangulatban. Egyes kritikusoknak a hosszú bevezetések és az összetartó hangzás mutatták a zenekar érettségét. Másoknak a terjedelem már klausztrofób és fárasztó volt. Ez ma is valódi hallgatói kérdés, mert a lemez nem kínál rövidebb utat a lassú szakaszokon át.
A Los Angeles Times az addigi legkiforrottabb Cure-albumot hallotta, és külön szóvá tette a hosszú instrumentális nyitásokat. A Melody Maker ugyanebben az összezártságban gyakran nyomasztó, időnként unalmas lemezt talált. Michael Azerrad a Rolling Stone-ban megint másként látta: szerinte a szétesésre utaló cím alatt meglepően szorosan együtt maradnak a dalok.
„A cím ellenére a Disintegration gyönyörűen összetart, és végig fenntartja saját, teljesen magába forduló borongását. Ha a Cure valóban a szétesés szélén áll, ez méltó összegzés.”
A listás eredmények különösen érdekessé teszik a korabeli vitát. Az album nagy közönséget ért el, és az amerikai dupla platina minősítés hosszabb távon is rögzítette a sikerét. A hallgatók jelentős része elfogadta az időigényét; ettől a kritikusok hosszúsággal kapcsolatos fenntartása még érthető marad. A két reakció együtt sokkal többet mond a lemezről, mint bármelyik önmagában.
Nitsuh Abebe a 2010-es újrakiadásról írva a lemez nagyságát, lassúságát, dallamait és melegségét együtt hallotta. Ez már egy elfogadott klasszikus kritikája volt. Az 1989-es kételyek közben emlékeztetnek rá, hogy a Cure szokatlanul hosszú és sűrű anyagot tett az akkori közönség elé; az utólagos tekintély nem rövidíti le az első meghallgatást.
08 / Utóélet
Mi maradt utána?
Smith búcsúról beszélt a korszakban, a Cure története mégis folytatódott. A Mixed Up 1990-ben remixeken keresztül tért vissza a dalokhoz, az Entreat az 1989-es Wembley-koncertekből mutatta meg az album élő változatát. A következő stúdiólemez, a Wish, 1992-ben több fényt és más lendületet hozott. A Disintegration után így egy újabb, más arányokkal működő Cure-album következett.
Smith később összetartozó sorozatként beszélt a Pornography, a Disintegration és a Bloodflowers lemezekről. A 2002-es berlini Trilogy koncerteken mindhármat végigjátszották. Az egymás mellé tett albumokban hallható, hogyan tért vissza a zenekar különböző életkorokban a sötétebb, hosszabb formához. A Disintegration e hármas középső állomása, jóval nagyobb hangzással, mint a korai Pornography.
A harmincadik évfordulón, 2019-ben a Cure a Sydney Opera House-ban ismét végigjátszotta az albumot, a CD két olyan dalával együtt, amely az eredeti LP-ről hiányzott. Egy ilyen este visszaadja a lemez teljes időarányát a színpadon is. A hosszú dalok után ugyanúgy meg kell várni a következőt, ahogyan az eredeti sorrendet hallgatva.
Chino Moreno, a Deftones énekese a címadó dalt saját életének meghatározó zenéjeként említette; Paul Banks az Interpol egészére nézve beszélt a Cure hatásáról. Ezek kimondott alkotói kapcsolatok. A Lovesong későbbi feldolgozásai másféle utat jártak: a 311 és Adele változatában az alapdal úgy marad felismerhető, hogy az eredeti Cure-hangkép már nincs ott körülötte.
A rétegzett gitárok és a lassan változó dalok miatt a lemez sok későbbi shoegaze- és dream pop-felvétel mellé is odakívánkozik. A hangzásbeli rokonságból közvetlen hatást csak alkotói nyilatkozat mellett lehetne levezetni. Az album történeti súlya így is világos: a Cure ezt a hosszú, érzelmileg telített formát nagy közönség előtt vitte végig.
09 / Érdekességek
Néhány érdekesség
1. Az amerikai Elektra vezetőinek Smith beszámolója szerint nem tetszett a kész album kereskedelmi kilátása. A kiadó egyik levelében állítólag a „szándékosan homályos” fordulat is szerepelt. A brit Fiction más szerepet játszott a történetben; ezt a fenntartást az amerikai kiadó fogalmazta meg. Az album későbbi amerikai sikere felől nézve elég rossz jóslat volt.
2. A Cure 1989. május 26-án lépett fel először Magyarországon, a budapesti Kisstadionban. A Disintegration akkor még egy hónapos sem volt. Az új lemezről több hosszú dal is elhangzott egy olyan országban, amely még a rendszerváltás előtt állt. Az estéről közönségből készült hangfelvétel is fennmaradt; a műsor sorrendjét koncertarchívumok őrzik.
3. A 2010-es háromlemezes deluxe kiadás az eredeti album mellé demókat, próbafelvételeket és az Entreat Plus koncertanyagot tette. A korabeli munka egy része már 1989-ben eljutott a hallgatókhoz: a Babble, a 2 Late és a Fear of Ghosts kislemezek B-oldalán kapott helyet. A lemez körül jóval több zene született, mint amennyi a tizenkét dalba belefért.
4. A felvételek fő helyszíne, Hook End Manor korábban David Gilmourhoz is kötődött. A Cure korabeli kiadványán ugyanakkor „Outside Studios, Berkshire” néven szerepel, ami könnyen két külön stúdió benyomását kelti. Ugyanarról a helyről van szó. Aki a kiadványban olvasható nevet keresi, könnyen elmehet a hely későbbi, ismertebb neve mellett.
5. A South Park 1998-as Mecha-Streisand epizódjában Robert Smith segít legyőzni a szörnyet, majd távozás közben kap egy egészen különös dicséretet. Kyle utána kiáltja, hogy a Disintegration minden idők legjobb albuma. A mondatot maga Smith is rossz szereplőhöz kötötte egy visszaemlékezésben; a jelenetben tényleg Kyle mondja.
6. Az Ant-Man egyik 2015-ös jelenetében Siri a „disintegrate” szót a Cure-album címének érti, és elindítja a Plainsongot. Peyton Reed rendező szerint a dal nagyívű hangja túlnőtt az eredetileg szánt poénon. Elég furcsa út ez egy 1989-es, lassan kibomló albumdalnak a szuperhősfilmig, de az erős nyitásnak ott is jutott hely.
7. Smith elkenődött rúzsa, sötét szeme és kócos haja annyira felismerhető, hogy szinte kívánja az egyszerű eredettörténetet. Ilyen biztos történet azonban nem áll rendelkezésre; több anekdota kering a külső kialakulásáról. A Disintegration borítója még rá is játszik erre: az ismerős arc részben eltűnik a virágos, színes rétegek mögött.
10 / Hallgasd ezt is
Hallgasd ezt is
A Disintegration után három irányban érdemes továbbhallgatni. A Cure korábbi Pornography lemezén hallható, milyen szűk és nyers volt ez a sötét hang hét évvel korábban. A Nine Inch Nails 1989-es bemutatkozása gépekkel, zajjal és éles ritmusokkal teszi személyessé a feszültséget. A Joy Division Closer című albuma még távolabbi előzmény: a postpunk súlya ott jóval szárazabb hangszerelésben jelenik meg. A három lemez máshonnan világítja meg ugyanazt a korszakokon átívelő kérdést: mit kezd egy zenekar azzal, amikor a nyomasztó érzésekből teljes albumot akar építeni?
The Cure – Pornography (1982). Smith később a Disintegration és a Bloodflowers társaként beszélt róla. A Pornography szűkebb és keményebb, kevés levegőt hagy a dallamnak; visszafelé hallgatva feltűnik, mennyivel nagyobb teret kaptak a hangszerek 1989-re. Ha a Cure sötétebb oldalának eredete érdekel, ezzel a lemezzel érdemes folytatni.
Nine Inch Nails – Pretty Hate Machine (1989). Trent Reznor ugyanabban az évben elektronikus ritmusokból és ipari érdeségből épített személyes albumot. A Cure lemezének nagy, lassan nyíló hangja mellől ide átlépve egészen másfajta feszültség fogad. A történeti kapcsolat is valós: Reznor 2019-ben a Rock and Roll Hall of Fame-be iktatta be a Cure-t.
Joy Division – Closer (1980). A postpunk egyik alaplemeze, amelyet a Cure sötétebb korszakával már 1989-ben párhuzamba állítottak. A Closer szárazabb, zártabb és keményebb hallgatás; utána visszatérve feltűnik, mennyi színt és dallami kapaszkodót enged be a Disintegration. A két album közös súlya mellett a különbségük miatt érdemes őket egymás után feltenni.
11 / Élőben
A Prayer Tour párizsi estéje
A turné
A Prayer Tour
A Disintegration dalai az 1989-es Prayer Touron kerültek színpadra. A Cureation koncertarchívuma a két nagy szakaszban 52 európai és 24 észak-amerikai állomást, összesen 76-ot sorol fel. A májustól őszig tartó körút a budapesti Kisstadiontól a nagy amerikai arénákig jutott. Az új album adta a műsor gerincét: a zenekar a hosszú, lassan felépített dalokat is vállalta a színpadon, teljes súlyukkal.
Koncertfelvétel
Párizs, 1989. július 9.
A párizsi teljes koncertfelvétel a Palais Omnisports de Paris-Bercy 1989. július 9-i estéjéről származó rajongói feltöltés. Közönségből rögzített képhez a feltöltő állítása szerint ugyanennek az estének egy jobb hangú közönségfelvételét illesztették. A koncertlista kilenc Disintegration-dalt rögzít. A Plainsong, Pictures of You, Closedown nyitó hármasa után később a Fascination Street, a The Same Deep Water as You és a címadó szám is elhangzik, a Lovesong viszont hiányzik. A kép gyenge, az este hangja és a műsor arányai mégis átjönnek: a stúdióban hosszan épített dalok élőben is megtartják a lendületüket.
7/10, egyelőre. A Wish még mindig sokkal erősebben hat rám, de a Disintegration minden újabb hallgatással beljebb húz. Egyre jobban szeretem, hogy ezek a dalok ráérnek: a hosszú hangszeres részekben is bőven van mire figyelni, és mire Robert Smith megszólal, a zene már felépített körülötte egy egész világot. Ez a sűrű, mély hangzás most kifejezetten jó hatással van rám.
A cím széthullást ígér, a tizenkét dal viszont meglepően szorosan tartja egymást. A Fascination Street fenyegető basszusa és a Lullaby vonósokat idéző billentyűhangja egészen másfelé indul, mégis ugyanabban a komor világban köt ki. A Cure itt nagyon tudja, mennyi ideig érdemes egy hangulatban maradni.
Ehhez persze rá kell hangolódni a hosszú felvezetésekre és Smith sajátos énekére. Aki megadja neki ezt az időt, könnyen a zenekar egyik csúcspontját hallhatja benne. Én még ismerkedem vele, ezért a hét pontot sem érzem végleges ítéletnek. Az viszont biztos, hogy újra fel akarom tenni.
A Songs of Faith and Devotion annak a pillanatnak a lenyomata, amikor egy zenekar nem csak hangzásban, hanem lélekben is átalakul. A precíz elektronika helyére élő dobok, torz gitárok, gospel- és szakrális tónusok kerülnek, és a dalokban ott van a küzdelem, az önpusztítás és a megváltás utáni vágy. Eleinte sokan értetlenül álltak előtte, ma azonban az egyik legmélyebb DM-albumnak tartják. A következő sorok arról szólnak, miért működik még mindig ilyen brutálisan emberien.
1986 nyarán három listavezető kislemez futott egymás után egyetlen Madonna-albumról, miközben a saját esküvője botránya taszította le a címlapokról. A True Blue-val lépett túl a „Material Girl”-imázson, és vált tartós, komolyan vehető alkotóvá, ez lett pályája legnagyobb példányszámú lemeze. A negyvenedik évforduló jó alkalom közelebbről megnézni, hogyan állt össze ez a fordulat, és miért éppen ebből a kilenc dalból.
Amikor 2002-ben megjelent, kevesen sejtették, mekkora hatása lesz: a Come Away With Me lassan lépdelt előre a listákon, majd a Billboard első helyéig jutott, és az Év Albuma Grammy-díjat is elnyerte. 2005-ben Diamond minősítést kapott, azóta pedig világszerte több mint 27 millió emberhez jutott el – ezzel a valaha megjelent legsikeresebb debütáló albumok közé került. A számok lenyűgözőek, de ennél sokkal fontosabb, hogy ez a lemez a csenddel és finomsággal hódított. A következő sorok arról szólnak, miért működik még mindig ilyen erősen.
